A történelmi tudás értelmét egyértelműen az határozza meg, hogy ez a tudás hasznosítható-e a jelenben és persze a jövőben. Ezzel a kijelentéssel nem fedtem fel semmilyen titkot, a mai közéletet megfigyelve mégis azt látom, hogy ezt a tudást nem akarjuk hasznosítani, és ezzel megfosztjuk attól, ami értelmet ad neki.

A receptkönyv szemlélet

Természetesen a mai közbeszédben is rengetegszer találkozhatunk történelmi párhuzamokkal, melyeknek a célja pontosan megfelel az imént leírtaknak. Az egyik politikus (legyen a neve Szabó) meg akarja győzni a hallgatóságát arról, hogy a másik politikus (Kovács) hibát követ el, és ennek érdekében elmond egy történetet a múltból. Valaki más korábban hasonlóan cselekedett, mint Kovács, és ezzel károkat okozott. Ez eddig szép és jó. A bajok akkor kezdődnek, amikor Kovács elmond egy másik történetet a múltból, ami szerint Szabó követ el hibát, és őt kell megfékezni. Sőt, időnként az a nevetséges eset is előfordul, hogy mindkét fél pontosan ugyanazt a történetet húzza elő, és egymást állítják a negatív hős helyére. Mégis hogyan döntsük el, kinek a párhuzama helyes?

A kérdés ebben a formában túlságosan jóhiszemű. Az ilyen politikusok által előadott párhuzamok sikere ugyanis egyáltalán nem azon múlik, hogy helyesek-e, hanem sokkal inkább azon, hogy a közönség az adott helyzetben akarja-e őket hallani vagy sem. Magyarországon a nemzeti ünnepek alkalmával rendszeresen megfigyelhető, hogy egy ügyes beszédben bármilyen közös emléket azonnal össze lehet kötni az éppen közvetíteni kívánt politikai üzenettel. Nincs kétségem afelől, hogy ez máshol is így van. A történelmi párhuzam csupán díszes körítés ahhoz, amit egyébként a pillanatnyi érdek diktál. Ezt a hozzáállást a történelemhez „receptkönyv” módszernek lehetne nevezni. Úgy válogat az emlékek, események és értelmezések közül, ahogy az éppen kedvező, mintha az adott hozzávalókból keresnénk egy receptet vacsorára. Ezzel pedig a történelmi tudás pontosan azt a funkcióját nem látja el, amit kezdetben meghatároztunk: nem figyelmeztet arra, hogy hibázhatunk.

Nem célom a közélet színvonala és a politikusok erkölcsisége miatt siránkozni. Olcsó téma lenne, és nem is túl érdekes. Az ő tevékenységük csupán tisztán megjeleníti azt, ahogy egyébként a szavazóik beszélnek és gondolkodnak. Az ő hozzáállásuk a történelemről tükröt tart elénk, amit pedig e tükörben látunk, annak vajmi kevés értelme van. Eljátsszuk, hogy figyelünk a történelem leckéire, de valójában nem vesszük őket komolyan.

A vonalszerű szemlélet

Néha úgy tűnik, hogy a receptkönyv fellapozása helyett becsületesebb lenne kimondani azt a véleményt, hogy a történelem számunkra nem fontos, hogy a mai világra nézve már nincs jelentősége. Valójában sokan és sokszor megtették már ezt a kijelentést. Az utóbbi évtizedek talán leghíresebb – vagy éppen leghírhedtebb – példája az, amikor Francis Fukuyama amerikai gondolkodó 1989-es esszéjében¹ egyenesen a történelem végét hirdette. Az ő vízióját a hidegháború végén aratott nyugati győzelem előérzete ihlette, ebből vonta le azt a következtetést, hogy a történelem lényegi kérdései már eldőltek, a válaszok pedig az akkor létező liberalizmus és demokrácia eszméi és intézményei. Ami még előttünk van (mondja Fukuyama 1989-ben), az csupán az utózöngék játéka, illetve a „lassabban haladó” országok és népek megérkezése ugyanerre az álláspontra, ugyanebbe az állapotba. A liberális demokrácia állapotába. Az esszé utolsó bekezdésében még némi nosztalgiázást is találunk egy olyan kor után, amikor a történelem izgalma még nem fordult át a történelem utáni unalomba.

Bár mai fejjel már nem nehéz a történelem végének ezt a megfogalmazását megmosolyogni, kétségtelen, hogy a hidegháború utáni egy-két évtizedben ez egy sokak által átérzett hangulat leírása volt. Az is kétségtelen, hogy ez a hangulat a kétezres évek válságai – különösen a pénzügyi világválság – nyomán nagyon megkopott, azóta pedig az egymást követő felkavaró események a túlnyomó többség számára szerte is foszlatták. Migrációs hullámok, terrortámadások sorozata, COVID-19, orosz-ukrán háború… Ma már csak kevesen nosztalgiáznak egy izgalmasabb korra gondolva.

A történelem jelentéktelenné válásának kihirdetése tehát legutóbb kudarcot vallott. Érdemes ugyanakkor figyelembe venni, hogy Fukuyama gondolatmenete végső soron a történelemnek egy olyan értelmezésén nyugszik, amelyet immár évszázadok óta adnak-vesznek egymás között a nyugati gondolkodók. Ez az értelmezés pedig a haladás mítoszán alapszik. A mítosz szerint az emberi történelem egy adott irányba halad, és ez a haladás kisebb-nagyobb döccenőktől eltekintve mindig egyre jobb világot teremt. A modern, civilizált ember számára a haladás – vagy inkább Haladás – gondolata egyfajta valláspótlékot nyújt. Ebből a szemszögből nézve Fukuyama tévedése tekinthető pusztán elsietett jövendölésnek is. Még nem tartunk a célnál, ez tévedés volt. De megyünk tovább.

A Haladás eszméjére felépített értelmezést nevezem „vonalszerű” történelemszemléletnek. Természetesen ez a hozzáállás szintén megakadályozza, hogy a történelemből értékes és hasznos tanulságokat vonjunk le. Hiszen milyen tanulságot nyújthat a múlt, ha az emberiség már megoldotta a korábbi feladatait, és egy magasabb, jobb, előrehaladottabb szintre lépett? Nyilván semmilyet. A mai kihívásaink definíció szerint csak korábban ismeretlen problémákból eredhetnek, és csak új megoldásokra lehet számítani a legyőzésükben. A múlt emlegetése a temetőbe és a szórakoztatóiparba való, a komoly döntésekhez nem adhat már hozzá semmit.

A középút hiánya

A vonalszerű történelemkép és a receptkönyv szemlélet első pillantásra ellentétesnek tűnhetnek, a gyakorlatban azonban parádésan kiegészítik egymást. Legalábbis a történelem hasznosítása felől nézve nagyon így látszik. Ha szándékosan meg akarnánk hiúsítani a történelmi tanulságok levonását, akkor sem találhatnánk célravezetőbb viselkedési mintákat, mint ez a kettő. Az emberek ugyanis nem egyformák. Aki természetéből vagy neveltetéséből adódóan utál a múlttal foglalkozni, annak tökéletesen megfelel a vonalszerű szemlélet, amelyben az ilyen irányú tevékenység fölöslegesnek tűnik föl. Aki pedig valamilyen okból szeret történelmi hasonlatokkal és párhuzamokkal bíbelődni, annak ott a receptkönyv módszer, ami lehetővé teszi ennek a késztetésnek a szabad kiélését minden következmény nélkül.

Érdemes kicsit mélyebben belemenni a részletekbe e két szemlélet kapcsán. Milyen formában érzékelik ezek a múltat? Hogyan áll össze számukra az a hatalmas, sokszínű és sok tekintetben nehezen értelmezhető adathalmaz, amelyet emberi történelemnek nevezünk?

A vonalszerű szemlélet egyetlen, mindent magába foglaló történetbe ágyazza az összes adatot. Ez az egyetlen történet a Haladás mítosza, amely nem enged meg semmiféle visszatérést korábbi helyzetekhez. „Nem fordulhatunk vissza.” Nincsenek benne szabadon elkülöníthető, önállóan értelmezhető epizódok, és nincs tér semmiféle párhuzamos látásmódnak. Ami elősegíti a Haladást, az jó és sikeres, és fordítva is: ami jó és sikeres, az elősegíti a Haladást.

Ezzel szemben a receptkönyv szemléletben tetszőleges számú, akár végtelen mennyiségű kis történetet, anekdotát találunk, amelyek mind tökéletesen megférnek egymás mellett. Ez a szemlélet ugyanis a tények közötti összefüggést alapjaiban veszi semmibe. Hiányzik belőle a kontextus, a megértésnek az a szövete, ami lehetővé tenné az ellentmondások kiszűrését. Ez a receptkönyv nem áll össze egy nagy receptté, sem főzési stílussá, és különösen nem konyhaművészetté. Ebből adódóan semmilyen valódi következménye sincs, és nem is lehet. Ha egy jelenség ezerszer megismétlődik, az összefüggések hiányában ez legfeljebb furcsaságnak tűnhet, ha egyáltalán észrevesszük.

A vonalszerű és receptkönyv szemléletek két szélsőséget, két végletet jelentenek. A figyelembe vett elemi narratívák számát, a szemlélet koherenciáját és a levonható tanulságok mennyiségét tekintve is két ellentétes pólusról van szó. Az itt bemutatott táblázat összefoglalja ezeket a szempontokat, kiegészítve a korábban említett célcsoportokkal. Mint már korábban említettem, a levonható tanulságok sora az, ami a két végletet végül egyaránt elfogadhatatlanná teszi a múlt hasznosítása szempontjából. Amikor ugyanis támpontot keresünk a döntéseinkben, akkor a minden tanácsot megtagadó vonalszerű történelem és a bármire – és az ellenkezőjére is – példát mutató receptkönyv szemlélet egyike sem segít rajtunk.

a szemlélet megnevezése	vonalszerű	receptkönyv	középutas
az elemi történetek darabszáma	egy	tetszőleges, akár végtelen	háromtól néhány tucatig
a szemlélet felépítése	mindent magába foglaló monolit	széteső, összefüggéstelen	hasonló elemek gyűjteménye
levonható tanulságok	semmi	bármi	amit az elemek hasonlósága diktál
célcsoport	akik valamiért utálják a múltat	akik valamiért kedvelik a múltat	mindenki

Arisztotelész írja valahol, hogy az igazi erények abból erednek, ha az ember képes megtalálni a szélsőségektől mentes középutat. A bátorság a meggondolatlan vakmerőség és a tehetetlen gyávaság között helyezkedik el, ahogy a nagylelkűség is a pazarlás és a fösvénység között. Valami hasonlóra kellene a mi esetünkben is törekedni: egy középútra, ami lehetővé teszi, hogy tanuljunk a múlt hibáiból és sikereiből. A táblázatban fel is tüntettem egy oszlopot jobb oldalon az ennek megfelelő tulajdonságokkal.

Mire van szükség?

A középutas szemlélet többszólamú, tehát megengedi több különböző történet párhuzamos létezését. Ezek az önálló narratívák azonban nincsenek elszigetelve egymástól, hanem összeköttetésben állnak, sőt, számos lényeges tulajdonságukban, lefolyásuk jellegében hasonlítanak egymásra. Ez a szemlélet tehát a történelem lejegyzett jelenségeiben az ismétlődő minták megkeresésén alapszik. Szokás ezt idegen eredetű szóval ciklikus történelemszemléletnek is nevezni. Ez a „ciklikus” jelző a körforgásra, a visszatérésre helyezi a hangsúlyt, mert az ismétlődés során elengedhetetlen, hogy előbb-utóbb olyan helyzetbe kerüljünk, amelyet már ismerünk, ahol már jártunk. Ez a nézőpont hagyományosan Kínában volt elterjedt, mert ott a császári dinasztiák pályafutása sok tekintetben újra és újra hasonló ívet követett, és az ismétlődés több évezreden át – kb. Kr. e. 2. századtól a Kr. u. 20. századig – meghatározó tapasztalat maradt.

Miért jó így vizsgálni a történelmet? Azért, mert így néhány elemi történet megismerése után már lehet róla sejtésünk, hogy a saját sztorink merre halad. Vannak kész párhuzamaink, van mihez igazítani a döntéseinket. Ugyanakkor – és mint láttuk, ez szintén nagyon fontos – nem tudunk tetszés szerint válogatni bárhonnan bármilyen párhuzamot. A lehetőségek száma adott és nagyon is véges, méghozzá nem csupán az sztorik száma miatt. Ha például a saját történetünknek a közepén járunk, de egy másik történet elejéhez akarjuk hasonlítani, akkor beindul a vészcsengő, mert ellentmondásba kerültünk a saját történelemszemléletünkkel.

A középutas szemlélet elemi történeteinek darabszáma a táblázat tanúsága szerint „háromtól néhány tucatig” terjedhet. Első pillantásra igen furcsának tűnhet ez a meghatározás, és nyilvánvalóan nem is egészen egzakt. Miért épp háromtól néhány tucatig? A rövid válasz erre az, hogy kizárásos alapon. Tetszőleges mennyiségű elemi történetet csak összefüggéstelen és esetleges módon – a receptkönyv változathoz hasonlóan – tud kezelni az emberi elme. Néhány tucat körül van az a szám, ami még összeilleszthető egy többé-kevésbé életképes és egységes képbe. Az is egyértelmű, hogy egyetlen történettel – akármi is legyen az – mindenképp egy vonalszerű modellhez jutunk. Így maradna a „kettőtől néhány tucatig”.

A kettes számot azért utáltam ki a táblázatból, mert megint csak az emberi elme tulajdonságai miatt a kettős, bináris vagy duális gondolkodás egy kitüntetett, különleges eset. Amikor például az emberi psziché meghatározza a saját magáról alkotott képet, akkor a meghatározásnak minden esetben van egy hangsúlyos negatív része, ami arról szól, hogy mit nem gondolunk saját magunkról. Carl Jung ezeket a megtagadott tulajdonságokat és képességeket nevezte „árnyéknak”. A psziché árnyékával való együttélés, e tulajdonságok és képességek kezelése döntő fontosságú az elme egészségének megőrzése szempontjából. Nagyon durván leegyszerűsítve: ha az ember nem fogadja el, hogy tökéletlen, hogy az árnyék – vagy legalább egy része – talán mégiscsak hozzá tartozik, az az út gyakran valamilyen elmebajhoz vezet.

Ezzel párhuzamba állítható folyamat történik, amikor egy közösség önképéről van szó. Elengedhetetlenül szükségesnek tűnik annak a kijelölése, hogy ki nem tagja az adott közösségnek. Egy másik Carl, a politológus Carl Schmitt fogalmazta meg ezt talán legtisztábban azzal kijelentéssel, hogy a gyakorlati politika egyik döntő lépése az ellenség kijelölése. Az idegenek, eretnekek és általában a deviancia jelenléte feltétele annak, hogy létezzen egy közösségben önmeghatározás. Csakhogy ez egyben azt is jelenti, hogy az ellenséget nem lehet elpusztítani, mert szükség van rá. Újjá fog teremtődni. Amelyik közösség, társadalom, nép megpróbálkozik ezzel – és sokan megpróbálták már –, az gyakran saját magának okozza a legnagyobb kárt.

Ez a fajta „vagy-vagy” kontraszt és a hozzá kapcsolódó gondolati séma nagyon gyakran rányomja a bélyegét az ítélőképességünkre még olyan esetekben is, amikor egyáltalán nem önmeghatározásról van szó. Ha két elemi történetre akarnánk felépíteni a történelemképünket, akkor könnyen olyan helyzetben találhatnánk magunkat, hogy az egyiket „jónak”, a másikat „rossznak” látjuk. Innen pedig már csak egy lépés a pártoskodás, az abban foglalt örök dilemmával és veszélyekkel. Ezért kell legalább három történet.²

Hozzá kell tennem, ez az óvatoskodás már csak azért sem légből kapott, mert a Haladás mítoszának bizony megvan a maga „árnyéka”: a Világvége mítosza. A Világvége-várás nagyon is él a mai modern világban, és mindnyájan szembesülhetünk vele, amikor a hírekben és vitaműsorokban valaki megsemmisülést és pusztulást jövendöl, legyen ez akár pénzügyi összeomlás, klímaváltozás vagy nemzethalál. Ugyanitt megemlíthető a 2000-es és 2012-es évszámokhoz fűződő tömeghóbort is. A Haladás és a Világvége annyira párba állíthatóak, hogy megnehezítik egymás kritikáját. Amikor valaki kifogásol valamit a Haladás vívmányaiban, akkor számíthat rá, hogy válaszul megvádolják, az egész világ pusztulását akarja. Ellenkező irányban is hasonló a helyzet. Vannak például olyan klímaaktivisták, akik követőikkel együtt a legapróbb vigasztaló gesztusra is úgy reagálnak, mintha a legnagyobb iparvállalatok propagandájával provokálnánk őket. A két sztori olyan mélyen összefonódik, mintha egyetlen egy lenne.

Első pillantásra ez a szemlélet vonzóbbnak tűnhet a múlt emlékeit kedvelők számára, mint azoknak, akik irtóznak a régi dolgoktól. Azt hiszem, ez a látszat csalóka. A szavakkal és eszmékkel bátran zsonglőrködő fél keze meg van kötve, amivel a kevésbé lelkes, bátortalanabb partnere számára lejjebb tettük a lécet. A bölcsészek, történészek és politikusok e hozzáállás szerint nem tehetnek meg bármit, nem értékelhetik és értelmezhetik a történelmi eseményeket a kedvük szerint. Azt hiszem, ez bőven elég, hogy a középút ne legyen a körükben igazán népszerű.

Ami pedig a múlt eseményeiben járatlanokat, illetve az azoktól viszolygókat illeti, azt hiszem, hogy a történelmi tudás elutasítottságát is enyhítheti a középutas megközelítés. Ez az elutasítás sokak esetében onnan ered, hogy összefüggéstelen, ósdi, és következmény nélküli adatok (pl. évszámok, nevek, elavult fogalmak) bemagolásával azonosítják a történelmi tudást. Ha egy áttekinthető, koherens és érdekes kép részeként tálaljuk ugyanezeket az adatokat, akkor a tudás jó eséllyel megelevenedik. Apró részletek tanulmányozására bizonyára nem lehet rávenni ezeket az embereket, de a nagy összefüggések – mint például az elemi történetek belső szerkezetének felvázolása – a hasznosíthatóság ígéretével együtt talán még a vonalszerű masírozás híveinek egy részét is elcsábíthatják.

1.  Francis Fukuyama: The End of History?, The National Interest, 1989 nyár, online: https://pages.ucsd.edu/~bslantchev/courses/pdf/Fukuyama%20-%20End%20of%20History.pdf, hozzáférés 2024. november 10-én ↩︎
2. Valószínűleg legalább részben ezért tartották a hármas számot mágikusnak vagy szentnek számos emberi kultúrában. A három az első „közönséges” szám, amihez nem fűződnek tudattalan ösztönök és többé-kevésbé torzításmentes megértést tesz lehetővé. ↩︎