A történelemszemléleteket eredetileg az egészből a részek felé haladva határoztam meg, mint a nagy, teljes kép elemekre osztott vizsgálatát. A középutas szemléletben ezek az elemek egymástól elkülöníthető, de mégis összefonódó történetek, amelyeknek hasonló a belső szerkezete, és együtt egy áttekinthető egészet alkotnak. Kívülről, felülről tekintettem erre a szemléletmódra, hogy megmutathassam, miért is érdemes vele foglalkozni. Amikor viszont ezt a látásmódot tényleg a valósághoz akarjuk igazítani, akkor elengedhetetlen, hogy alulról és belülről, az egyes kisebb elemek módszeres összehasonlításától induljunk el. Az egyes hasonlóságok és párhuzamok felfedezése és egymásra építése hozza létre végső soron azt az egyre bővülő modellt, amit felülről ránézve megcéloztunk.

Morfológia az élővilágban

Az ilyen összehasonlító vizsgálatok számos tudományterületen gyümölcsöző és bevett gyakorlatnak számítanak, és alaktani vagy morfológiai elemzésnek szokás őket nevezni. A nyelvészeti morfológia a szavak formáját és összetevőit vizsgálja, a földrajzban például a folyók kanyarulatait és hordalékképzését is lehet hasonló elvek alapján osztályozni. A morfológiai módszer talán legnagyobb hatású alkalmazásait azonban a biológiában találjuk meg, méghozzá az élővilág evolúciójának elméletéhez szorosan kapcsolódva.

A mellékelt ábrán egyes kiválasztott állatfajok – az imádkozó sáska, a szürke farkas, a házimacska, a palackorrú delfin és a nagy fehér cápa – „családfáját” vázoltam fel a tudomány mai állásának megfelelően. Ez az a leszármazási rend, mely szerint e fajok fejlődése az idők során szétágazott, ez az ő evolúciójuk egyszerűsített diagramja. Az ábrán szerepel ezen kívül az egyes elágazások becsült időpontja, valamint annak a megjelölése, hogy az evolúció során az adott faj ősei a szárazföldön vagy a vízben éltek. Látható, hogy az öt állatfajból egyedül a cápa ősei maradtak mindvégig a vízben. A sáska ősei vették birtokba a szárazföldet először, a farkas, a macska és a delfin közös ősei pedig ugyanezt tették valamivel – sok millió évvel – később. A cetfélék azonban végül visszatértek a tengerbe, és ott találjuk őket ma is.

Ha megvizsgáljuk ezen öt állatfaj végtagjait, akkor azt fogjuk találni, hogy a végtagok mindegyiknél jól felismerhetőek, és egyértelműen a szárazföldi, illetve vízi életmódhoz alkalmazkodtak. Röviden: a szárazföldi állatoknak lábai vannak, a tengeri állatoknak pedig uszonyai. A farkas és a sáska esetében a lábak kialakulása egymástól függetlenül történt, hiszen az ő közös ősük a tengerben élt nagyon-nagyon régen, és biztosan nem voltak lábai. (Ezt a jelenséget összetartó vagy konvergens evolúciónak szokás nevezni.) A farkas és sáska lábai analóg szervek, hasonlóan működnek, és ugyanaz a funkciójuk. Ezzel szemben a farkast a delfinnel összevetve azt találjuk, hogy az ő közös ősük kevésbé régen élt, méghozzá a szárazföldön, lábakon járva, és a delfin uszonyai e lábakból a vízbe való visszatérés során alakultak ki (széttartó vagy divergens evolúció). A farkas lábai és a delfin uszonyai azonos eredetű, homológ szervek. Még egy harmadik, egyszerű változatot is fölfedezhetünk az ábrán: a szürke farkas és a házimacska mindketten megőrizték a közös ősük végtagjainak fő jellegzetességeit (párhuzamos evolúció). Az ő lábaiknál az analógia és a homológia tulajdonsága is érvényes.¹

Ugyanezt a vizsgálatot a légzőszervekre is elvégezhetjük, és abban az esetben teljesen eltérő eredményre jutunk. A sáskának a többi rovarhoz hasonlóan trachealégzése van, tehát egy külön csőrendszer szállítja az levegő oxigénjét a sejtjeihez, a testfolyadék keringésétől teljesen függetlenül. A cápa kopoltyúval lélegzik, míg a farkasnak, a macskának és a delfinnek tüdeje van. A légzésre vonatkozóan e fajok között nincsen konvergens evolúciós mintázat. Előbb a sáska majd a cápa vett divergens fejlődési irányt a többiekhez képest, a fennmaradó három faj pedig azóta párhuzamos utat jár.

A morfológiai módszer tehát azt mutatja ki, hogy az állatfajok különböző szervrendszerei különböző evolúciós folyamatokon mennek keresztül, különböző mintázatokkal. Az evolúció folyamata gyakran igen bonyolult és szövevényes, és nagyon körültekintőnek kell lennünk, mielőtt bármilyen határozott kijelentést teszünk róla. Emellett fontos azt is észrevenni, hogy a két vizsgálat alapvetően eltérő eredményekre vezetett. A végtagok esetében azt láttuk, hogy az eredményt – a lábakat és uszonyokat – a fajok élőhelye, életmódja, ökológiai fülkéje határozta meg, a fajok rokonsági viszonyaitól csaknem függetlenül. A szárazföldi állatoknak lábai vannak, a vízben élőknek uszonyai. A légzés kapcsán ezzel szemben az derült ki, hogy a közelebbi rokonság hasonló szerveket és szervrendszereket jelent, és ezen még az élőhely és a betöltött szerepük igen látványos megváltozása – a cetfélék vízbe való visszatérése – sem változtatott. Épp ellenkezőleg, a légzés módja korlátozza azt, hogy ezek az állatok az óceánnak mely részét képesek meghódítani.²

Az egész elemzés eredménye a jövőre nézve az, hogy el tudjuk különíteni azokat a vonásokat, amelyek jól becsülhetőek előre (mint egy állat utódainak a légzőszervei), és azokat, amelyek csaknem teljesen ismeretlenek (mint az állat utódainak a végtagjai). Eszerint tehát elmondhatjuk, hogy a morfológiai elemzés a biológiában egy előrejelzésre alkalmas modell felépítéséhez vezetett. Él a remény, hogy ugyanezzel a módszerrel formába önthetjük a középutas történelemszemléletünket is.

Az emberi társadalmak morfológiája

Mivel az ember az élővilág része, az evolúciós modell közvetlenül alkalmazható rá. Az emberi faj helyét különösebb nehézség nélkül fel lehetne rajzolni az imént bemutatott ábrára, és meg lehetne vizsgálni a légzésünket és a végtagjainkat.³ Mindazonáltal itt és most bennünket az emberi történelemnek csupán az utolsó néhány ezer éve érdekel, elsősorban az az időszak, amelyről írásos forrásokkal rendelkezünk. Ez az időszak túl rövid volt ahhoz, hogy az emberi faj alaptulajdonságait az evolúció megváltoztassa, és a feljegyzések sem erről szólnak.

Ahhoz, hogy az evolúciós modellt az írott emberi történelem leírására is használni tudjuk, néhány módosítást kell tennünk. Ahogy a kis példán keresztül láttuk, az evolúciós morfológiában megszokott vizsgálatok legtöbbször az élőlények testfelépítésére és élettani jellegzetességeire vonatkoznak; ezzel szemben mi az ember társas viselkedéséről, szokásairól és intézményeiről fogunk hasonló módszerrel elemzést adni. E döntéssel a vizsgálat tárgyát is kicseréltük: az egész emberi faj helyett kiválasztott közösségek érdekelnek bennünket.

Képzeljünk el például két szomszédos civilizált országot – legyen a nevük Bergengócia és Girgácia –, amelyek sok száz éve párhuzamosan fejlődnek! A történetünk kezdetén mindkét helyen veszélyesen nagyok a gazdasági különbségek az uralkodó elit és a pórnép között, és amiatt indulatos és feszültségekkel teli a politikai élet. (Azt hiszem, a mai nyugati világra nézve nem különösebben nehéz ezt a felállást magunk elé idézni.) Tegyük fel továbbá, hogy mindkét országot megtámadja egy-egy barbár horda, Bergengóciát a marakumok, Girgáciát a horokumok!

Bergengóciában egy karizmatikus politikus rábeszéli a gazdag uralkodó osztályt a pórnép felfegyverzésére, majd ezzel az új hadsereggel véres csatában legyőzi a marakumokat. A tömegek megmentik Bergengóciát. A háborúból visszatérve aztán ugyanez a politikus aprópénzre váltja a sikert: a fegyverek fenyegető erejét kihasználva kikényszerít jó néhány gazdasági és politikai reformot, amelyekkel javít a tömegek életkörülményein az arisztokrácia rovására. Ezután – hogy az elért eredményeket, és saját nevének fennmaradását biztosítsa – átalakítja Bergengócia alkotmányát, és saját maga ül a legfontosabb hatalmi pozícióba.

Girgácia lakói eltérően reagálnak a barbárok betörésére. Az elit a pórnép erejétől rettegve kivégezteti a karizmatikus populista politikusokat, és nem hajlandó a tömeget felfegyverezni. Ehelyett zsoldosokból és rabszolgákból álló kisebb erővel szállnak harcba, amit a horokumok elsöpörnek. A lakosság túlnyomó része nem áll ellen a hódítóknak, és ezért a régi girgáciai hatalmi rend megsemmisül. A horda főnöke bevonul a fővárosba, kifosztja a palotákat, majd felgyújtja. Ezt követően kikiáltja egy új birodalom létrejöttét, amelynek ő az első uralkodója. Az új birodalom neve Horokum Kánság, a ravasz barbárok első intézkedései között pedig gazdasági és politikai reformokat találunk, amelyek javítanak a tömegek életkörülményein az egykori uralkodó réteg túlélőinek a kárára.

Ezt a két történetet a legtöbb történelemkönyv úgy tálalná, hogy a két ország ellentétes utat járt be. Bergengócia győzedelmeskedett, Girgácia pedig megsemmisült. A térképen a piros Bergengócia piros marad, a kék Girgáciát viszont átszínezzük sárgára. Ehhez képest, ha megnézzük a lakosság hétköznapi életét, a kultúrát és a társadalmat, akkor azt találjuk, hogy a két eset közt található eltérések jóval kevésbé durvák, sőt.

Mindkét országban lezajlott egy erőszakos populista reform, ami átalakította a politikai berendezkedést, és új vezetők kezébe adta az irányítást. A két folyamatot minden további nélkül analógiába állíthatjuk. A populista hatalomátvétel Bergengóciában és a barbár hódítás Girgáciában végső soron hasonló okok miatt zajlott le, és hasonló szerepet töltött be. Bergengócia és a Korokum Kánság neveinek különböző a származása, és különböző származásúak a nevet adó vezető rétegek is, de az analógiában ez semmilyen zavart sem okoz. A cápák és delfinek uszonyai is teljesen eltérő módon alakultak ki, de ez nem zavarja az állatokat abban, hogy teljesen hasonló módon használják ezeket a szerveket.

Vitathatatlan, hogy Girgácia átnevezésével az ország egy fontos vonása változott meg. Amikor a delfinek ősei a vízi élethez alkalmazkodva „elveszítették” a hátsó lábaikat, a mellső lábaik pedig uszonyokká alakultak, az is egy fontos változás volt. Azt mégis igen nehezen állíthatnánk, hogy a delfinek ősei megsemmisültek volna. A végtagok – minden fontosságuk ellenére – csupán egy részét adják a delfinek örökségének, és amint láttuk, ez a rész bizonyos értelemben a könnyebben változó felszín, és nem az állandó és meghatározó lényeg. Az államalakulatok neve esetében hasonló a helyzet: képes alkalmazkodni a körülményekhez. A Bergengócia és Girgácia nevek eredete megfeleltethető egymással, homológia áll fenn közöttük. Jó ha tudjuk ezt, de még jobb, ha az információt a helyén is tudjuk kezelni. Egy név soha nem egyenlő azzal, amit megnevez.

Ennek a kis páros történetnek a fő tanulsága természetesen az, hogy az élővilág morfológiájában használatos fogalmak egy részét (ld. analógia, homológia) gond nélkül alkalmazni tudtuk egy történeti eseménysorra. Annak ellenére, hogy itt fantázianevekkel mutattam be, Bergengócia és Girgácia döntései nem légből kapott példák, hanem tényleges államok tényleges alkalmazkodási mintáin alapulnak.

A második tanulság, hogy az előrejelzés érdekében analóg jelenségeket kell keresnünk a történelemben, és hogy az írott és elbeszélt forrásokat eközben óvatosan kell kezelnünk. Ezek az emlékek legtöbbször neveket, csatákat és ezekhez fűződő politikai és vallási szövegeket örökítenek meg, amelyek az adott pillanatban fontosnak tűnnek, de nem feltétlenül hívják fel a figyelmet a számunkra most lényeges hasonlóságokra és eltérésekre. Létezhet rejtett összefüggés ott is, ahol semmit nem találunk róla leírva.

1. A cápa és a delfin uszonyaira vonatkozóan először lezajlott egy széttartó fejlődés, azután egy összetartó. Én nem tudok erre külön szakkifejezést, de nem lepne meg, ha létezne. Szerencsére számunkra most nem lényeges. ↩︎
2. Ez akkor is igaz, ha egyes bálnák több ezer méter mélyre is képesek eljutni egy levegővétellel. ↩︎
3. Aligha lepődik meg rajta bárki, hogy mindkét szervrendszer párhuzamosan fejlődött a házimacskával és a szürke farkassal. Az utolsó közös ősünk ezekkel az állatokkal körülbelül akkor élhetett, amikor a cetfélék visszatértek a tengerbe. ↩︎