Az előrejelző modellként bemutatott, időjárási példák esetében a modellillesztést jól ismert és bizonyított matematikai módszerekre lehetett bízni.¹ Ha a történelem adatai számok volnának, akkor talán eljárhatnánk hasonló módon. Mivel azonban az itt-ott előforduló számadatok mellett rengeteg egyéb forrás is rendelkezésünkre áll a múltra vonatkozóan, az illesztés folyamata ebben az esetben sokkal kevésbé egyértelmű. Nem csupán arról van szó, hogy a szerves történelem modellje nem lehet számszerű, hanem arról is, hogy az illesztés és az előrejelzés hibái sem lehetnek azok. Ami pedig nem számszerű, abban mindig marad némi bizonytalanság, marad lehetőség különböző értelmezésekre és különböző véleményekre. Muszáj valahogy kezelnünk ezt a bizonytalanságot.

A történelmi tudás elbeszélt forrásai

Honnan erednek ezek az „egyéb” források? Elsősorban onnan, hogy az emberek a múltban is elmesélték a saját történetüket, és ennek a nyomai – akár írásban, akár a művészi alkotásokban, akár a szájhagyományban – olyan ismeretforrásokat jelentenek, amelyhez hasonlót az emberen kívüli világ tanulmányozása során nem igazán találunk.²

Első közelítésben e források létezése örömteli körülménynek tűnhet, hiszen rendkívül sokat adnak hozzá a múltról alkotott tudásunkhoz. Fogalmat kaphatunk az írott és elbeszélt emlékek hatásáról, ha összehasonlítjuk például a Római Birodalomról meglévő tudásunk mélységét és részletezettségét a dél-amerikai Inka Birodalomhoz fűződő ismereteinkkel. Habár az inkák körülbelül ezer évvel közelebb találhatóak hozzánk az idővonalon, mint a rómaiak, sokkal kevesebbet tudunk a kultúrájukról, gondolkodásukról és általában a történetükről. Ennek a legfőbb oka pedig az, hogy mai tudásunk szerint az inkák egyáltalán nem írtak. Szervezési és nyilvántartási célokra kifejlesztettek egy íráshoz hasonló jelrendszert, ami egymás mellé függesztett zsinórok csomózásán alapul, azt viszont ma már senki nem tudja biztosan, hogy ezek a zsinórkötegek vajon jelölhettek-e mást is számokon kívül. Ezzel szemben a rómaiak latin betűs írását a mai napig használjuk, és az ebben a kódolásban megőrzött szövegeiket mind el tudjuk olvasni, beleértve jogot, filozófiát, költészetet és Cicero politikai beszédeit.

Mivel azonban nincsen rózsa tövis nélkül, ezeknek az írott és elbeszélt forrásoknak is megvan a szépséghibája: nem lehet őket egyszerűen és vakon elhinni. Egyrészt azért nem lehet, mert emberek hozták őket létre, és ennek megfelelően akarva vagy akaratlanul tartalmazhatnak tévedéseket, csúsztatásokat, hazugságokat. De nem lehet őket kérdés nélkül elhinni azért sem, mert minden szöveg értelmezéséhez szükség van a szövegkörnyezetre. Ha például a focipályán azt a felszólítást halljuk, hogy „lőj”, vagy azt a kijelentést, hogy egy társunk „elesett”, akkor ezek teljesen mást jelentenek, mintha egy csatatéren hangoznának el. Az emberi üzenetek dekódolása erősen függ a kontextustól, amelyben a kommunikáció történik. Tudnunk kell, hogy ki mondja el azt a bizonyos üzenetet, hol, mikor és miért.

Ennek megfelelően a történelem írott és elbeszélt forrásait kritikával kell szemlélni, össze kell vetni a többi forrással, a tárgyi emlékekkel, illetve a rendelkezésre álló mérési eredményekkel, hogy megértsük a valódi jelentésüket. Ez a forráskritika az egyik legfontosabb tényező, ami megkülönbözteti a „humán” tudományokat a „reál” tudományoktól, vagy talán fogalmazhatok így is: a társadalomtudományokat a természettudományoktól. Ennek a határnak az átlépését igen kevesen veszik szívesen, mert a két oldalon igen eltérő habitusú tudósokat, tanárokat és diákokat találunk, akik sok tekintetben idegenkednek egymástól és egymás szakterületétől.

A helyzet azonban az, hogy a modellalkotás mind a „humán”, mind a „reál” területeken jellemző és általános jelenség. A történelem tanulmányozása során – ami vitathatatlanul az előbbihez tartozik – elkerülhetetlen, hogy alapos forráskritikát végezzünk, és emiatt soha nem kapunk olyan egzakt mérőszámokat, mint a meteorológiai példamodellek esetében. A modellillesztés eredményét jelentősen befolyásolja, hogy ki végzi el a feladatot, és hogy az illető milyen források alapján dolgozik. Amit én hihetőnek és fontos összefüggésnek gondolok, az másoknak értelmetlen és könnyen megcáfolható halandzsa lehet, és ugyanez előfordulhat ellenkező előjellel is. A modellek pontatlansága így már apró mellékzöngének tűnik ahhoz képest, hogy alig-alig tudjuk őket megosztani egymással, és emiatt az egész tevékenység végső soron folyamatos és hiábavaló magyarázkodásba torkollik.³

Posztmodern forráskritika

Ez a lehangoló leírás lényegesebb, mint talán első pillantásra látszik. A mai civilizált ember egy olyan társadalmi környezetben él, amelyben végső soron ez a nézőpont az meghatározó. Ez az egyik oka annak is, hogy a történelmet a korábban megfogalmazott vonalszerű és receptkönyv formában szokás értelmezni: így a magyarázkodást, egymás gondolatainak megértését végső soron teljesen kiküszöbölhetjük. De nem csupán a történelemre jellemző ez, hanem az életünk minden területére. Az elidegenedés és egymás meg nem értése olyan kortünetek, amelyeket többé-kevésbé mindannyian érzékelünk, és a művészetekre legkésőbb a huszadik századtól kezdődően súlyosan rányomták a bélyegüket. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”, mondja József Attila az „Eszmélet” című versben, és valóban, az értelmetlen tények és történések egymásra halmozása alapélmény az iskolától a munkahelyeken keresztül a nyugdíjas létig. Nem csoda, ha a szomszédok nem köszönnek egymásnak a lépcsőházban, a hagyományos, helyi közösségek elsorvadnak, és tömegek menekülnek különböző függőségekbe a kényszeres vásárlástól a drogokon és játékszenvedélyen keresztül az ismeretlenekkel lefolytatott önfeledt nemi aktusokig.

A mindent átható értelmetlenségen belül ugyanakkor a forráskritika mégiscsak szerencsésnek mondhatja magát, mert közvetlenül alkalmazható rá annak a létszemléletnek – a posztmodern világképnek – az elmélete, ami az elidegenedést legtisztábban ki tudja fejezni. A posztmodern gondolatvilág alaptétele, hogy minden szöveg – beleértve minden történeti forrást is – önmagában áll, tehát nem utal semmire, végső soron nem jelent semmit. Amit köznapi értelemben jelentésnek mondunk, az csupán az olvasó elméjében létrehozott mesterséges dolog, egy konstrukció, amelyet túlnyomó részben az olvasó környezetének társadalmi viszonyai és fogalomkészlete határoznak meg. Mivel pedig ez egy emberek által alkotott konstrukció, ember által le is bontható, dekonstruálható .

Alapjában véve elfogadom ezt az érvelést, és ezzel természetesen elismerem, hogy az én forráskritikáimat és végső soron a mondanivalómat is „szét lehet elemezni”. Föl lehet őket boncolni, amíg az értelmükből semmi sem marad. Aki ezt akarja tenni, megteheti, nagyon is lehetséges. Csupán annyi ellenvetésem van, hogy szerintem nem érdemes megtenni. A szövegek szétrombolása ugyanis kikerülhetetlenül egy olyan állapotba vezet, amelyben nem csupán a kimondott szónak, de az elkövetett tettnek és a felsejlő gondolatnak sincs jelentése. Nincs értelme, nincs célja, miért létezik akkor? A posztmodern meggyőződés a semmi imádatához, nihilizmushoz vezet, és önmaga megszűnését készíti elő.

Feltételezzük a jelentést

A jelen munkával tehát nem csupán gyakorlati funkciót szeretnék adni a történelemnek, hanem egyben meg akarom menteni attól, hogy eltöröljék.⁴ Meg akarom menteni a ránk maradt hagyomány egy szeletét, és hozzá akarok járulni ahhoz, hogy a posztmodern időszakot viszonylagos épségben átvészeljük. A történelem értelmének felelevenítése tehát nem önmagában áll, hanem egy szűkebb területen mintát szolgáltat arra, amire tágabb viszonylatban is szükségünk van: újra meg kell tanulnunk, hogy a világ dolgai szimbólumok, jelentenek valamit. Saját magukon túl magukban hordoznak valami mást, valami értékeset. Ez a nézőpont ma tudatos választás kérdése. Lehet ezt a szimbolikát társadalmi konstrukciónak, diskurzusnak, vallásnak, légből kapott agyszüleménynek is nevezni, de a címkék mit sem számítanak. Egyedül az számít, hogy egy jelentéssel teli világban lehetséges élni, egy jelentés nélküliben pedig lehetetlen.

Egy korábbi bejegyzésben azt írtam, hogy a történelem értelmét akkor leljük meg, amikor a múlt eseményei alapján hozunk döntéseket a jövőről. Ez a kijelentés csaknem magától értetődő, de csak akkor, ha feltételezzük, hogy a történelemnek van egyáltalán értelme, jelentése. Ha azt feltételezném, hogy ez a jelentés nem létezik, akkor minden további tanulmányt félre lehetne dobni. Zagyvasággá válna az egész. Aki akarja, az meg is teheti ezt, fölösleges lenne győzködni az ellenkezőjéről. Fölösleges magyarázkodni. Viselni fogja a következményeit, ahogy én is viselem a következményeit a posztmodern forráskritika elutasításának.

1. Mindkét esetben a legkisebb négyzetösszegek elvét követve történt a görbeillesztés. ↩︎
2. Nem feltétlenül azért, mert nem léteznek ilyenek. Amennyire tudjuk, például a delfinek intelligenciája, emlékezete és kommunikációja alkalmas lehet egy színes és gazdag szájhagyomány megőrzésére. Ennek a hasznosításához azonban először meg kellene érteni delfinek jelrendszerét, ami mindeddig túl nehéz feladatnak bizonyult. ↩︎
3. Mielőtt a „reál” tudományok hívei széles mosollyal hátradőlnének e kínos és kellemetlen okfejtést olvasva, sajnos meg kell osztanom velük egy cáfolhatatlan tényt: az ő tudásuk mögött is olyan feltételezések húzódnak meg, amelyek pontosan ilyen modellekből erednek. Az olyan magától értetődőnek vett fogalmak, mint a hőmérséklet, a mérés, vagy akár a hónap mind eredendően „humán” alapokon nyugszanak. Nem is lehet ez másképp, hiszen a felfedezőink, feltalálóink és tanáraink mind emberek voltak és azok ma is. A forráskritikát csak ideiglenesen engedhetjük el, mert időről időre a nyakunkba borulnak a letagadott és elfelejtett ellentmondások és hiányosságok. Erről szólnak a „reál” tudományok forradalmai. ↩︎
4. Sok olvasó ismerheti a „cancel culture” fogalmát, és annak szoros kapcsolatát a múltat idéző emlékművek elpusztításával és a régi könyvek, regények, tanulmányok visszamenőleges cenzúrájával. Velejéig posztmodern jelenség. ↩︎