A magaskultúrák keletkezésének harmadik nagy szakaszát vaskornak nevezem. A vas szimbolikus jelentése épp annyira ismert és tisztázott, mint az aranyé vagy az ezüsté. A vas mindenekelőtt rendkívül kemény és erős. Ezeknek a tulajdonságainak köszönhető, hogy az ember – azóta, hogy megtanulta, hogyan lehet megmunkálni – előszeretettel készít belőle különböző szerszámokat és eszközöket. Első helyen érdemelnek említést a harcban használt fegyverek, de ugyanígy a konyhai edényeink, az eke szarva és természetesen a modern gépek is gyakran tartalmaznak vasat. Ez a fém ugyanakkor – az arannyal és ezüsttel ellentétben – fénytelen, sötét és rideg. Nem csupán a kinézetére utalok ezzel, hanem arra kikerülhetetlen tényre is, hogy a vas tönkremegy. Berozsdásodik, elkopik, eltörik. A vas a mulandó materiális világ jelképe. Maga a nyers, lélektelen anyag. Minden bizonnyal innen erednek a régi babonák, melyek szerint a patkók és szögek megállítják, elriasztják a szellemeket: még ők is képtelenek megszállni és irányításuk alá vonni ezeket a vasból készült tárgyakat. Minden ügyes trükk és technika ellenére végső soron ugyanez igaz az ember szellemére is. A szerszámok csak akkor érnek valamit, ha céljuk van, és csak akkor tehetőek tartóssá, ha a vasat ötvözzük valami mással, és acélt készítünk belőle.

A gondolat mint eszköz

Volt már szó arról, hogy a vaskorban a reflexió az elsődleges, domináns gondolkodási mód. Átveszi ezt a szerepet az ezüstkorban uralkodó absztrakciótól. Első hallásra ez ellentmondásosnak tűnhet az előző bekezdéssel, hiszen mi lehetne távolabb az anyagi világ röghöz kötött keserűségétől, mint a gondolkodásról való gondolkodás, az ideák között tudatosan válogató reflexió? Ezt az ellentmondást könnyű feloldani, ha kissé közelebbről megvizsgáljuk, miben különbözik a reflexió az előző két gondolkodásmódtól. Az aranykori figuráció a költői szimbólumok lényegében tudattalan észlelését és befogadását jelentette, míg az ezüstkor absztrakciója ugyanezeknek a szimbólumoknak a tudatos és módszeres feltárását és megértését. E tevékenységeket önmagukért űzi az ember, a vizsgált szimbólumok jelentik egyben a motivációt, jutalmat és büntetést. Ezzel szemben a reflexió egy tudatos cél érdekében zajlik. Alkalmazza a korábban kifejlesztett szellemi képességek minden csínját-bínját, de eközben szép lassan a gondolkodás alaptermészete változik meg. Instrumentális lesz, maga is eszközzé válik. Az sem titok sokáig, hogy mi az ötletek, javaslatok és elméletek közti válogatás célja: annak a kiderítése, hogy közülük melyik illeszkedik legjobban a hétköznapi, gyakorlati problémákhoz, az anyagi világhoz. A nagy szimbólumok elsorvadnak és eltűnnek, a mulandó anyagra vonatkoztatott, fegyverré és szerszámmá átalakuló gondolat pedig ugyanúgy romlandóvá és törékennyé válik, mint bármelyik berozsdásodott tőr és kicsorbult ásó.

„Adjatok egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot!” Arkhimédész, a nagy vaskori elme jól ismerte a saját képességeit, de a jelek szerint azt is, mi volt e képességek korlátja. Ebben a korban nincs már szilárd pont, és emiatt minden tett és minden eredmény viszonylagos. A korábbi mély, eszmei konfliktusok lezárulnak, de olyan kimenetellel, hogy senki sem lehet igazán elégedett. Az ihletét veszített ember az anyagi világban keresi az élet értelmét. Hajszolja az élvezeteket, a sikert, a pillanatnyi kielégülést. Eközben azonban felüti a fejét a léttel való végső elégedetlenség, sőt, a kétségbeesés is. A világi örömök ugyanis nem érhetőek el mindenki számára, és még a szerencsések is csak alkalmanként és véges ideig jutnak hozzájuk. Ami pedig körülveszi őket, az a jelentésétől egyre inkább megfosztott, nyers szenvedés. Mivel pedig az emberek magukra maradtak, csak egymást és saját magukat tudják mindezért hibáztatni. A pusztító erőszak mély eszmei alapok nélkül is folytatódik, sőt, fokozódik is, ahogy az egykor világosan kigondolt politikai ellentétek helyét egyre homályosabb, apokaliptikus víziók váltják fel. A vaskori ember háborúja végeredményben a lét kilátástalansága ellen szól. Ezt látja meg az ellenségében, és általában mindenben, amit elpusztít. Ezért vetemedik iszonyatos kegyetlenségekre, amelyekkel maga is eljátssza a Gonosz szerepét a másik ember szemében.

Az anyag uralma

A korábban felvázolt metaforáinkat követve nem nehéz megjeleníteni, mi történik ekkor. A favágók elpusztítják az unikornis erdejének utolsó ligetét is. Házakat építenek, beszántják a földet, és télen elfűtik a maradék fát. Ezzel azonban örökre elveszítik és elüldözik az őseik által tisztelt és szeretett szent egyszarvút. A főnix utoljára megérkezik Arábiából, megmutatja magát, és felépíti a fészkét, de ezúttal nem hagyja meggyulladni. A csodás otthont őrizve önmaga is képtelenné válik a megújulásra, és megöregszik, mint a többi madár.

Az anyagi világhoz fordulás megtörténik egyéni szinten az ősi vallás szimbólumainak végső feladásával, de megtörténik társadalmi szinten is. Az ezüstkor városai közül kiemelkedik néhány világváros, amelyek mellett minden más tájegység és település a jelentéktelen vidéki háttérbe olvad. A nagyvárosi dominancia megjelenésével azonban létrejön egy új embertípus, akiknek semmiféle kapcsolata sincs magával a kultúrával. Sem közvetlen, sem közvetett. A földet, a tájat, az eredeti vallásos élményt a házak, tetők és csatornák rengetegében nem ismerheti, az erről szóban átadott tudást pedig képtelen megtanulni. Ezek az emberek alkotják a világvárosok közegét, és jellegzetes módon, tömegbe verődve nyilvánulnak meg. A tömeg az aranykor emberéhez hasonlóan a tudat és a tudattalan határán él, az élmények iránya azonban fordított. Az aranykor a kulcspillanatokban kiemelekedett a homályból (a költészet segítségével), a vaskor azonban a kulcspillanatokban elmerül benne. A tömegember lelkéből az ösztönös érzelmek, a biológiai reflexek és szükségletek törnek elő.

A tömegről és a tudattalan pszichéről Hamvas Béla így ír „A Vízöntő” című esszéjében:

„A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. (…) Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabál és horkol. Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége; a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag.”¹

A végleg eltűnt unikornis és a megöregedő főnix mellé tehát a vaskorban oda kell tennünk a sárkány jelképét is. Ez a kép a leginkább meghatározó.² A sárkány természetesen hatalmas erejű lény félelmetes képességekkel. Jóformán azt csinál a világban és a világgal, amit csak akar. Uralmának egyetlen korlátja az, hogy a céljai sekélyesek, és teljesen kiismerhetőek. Nem akar mást, mint összeharácsolni az elérhető anyagi, érzéki javakat, és a kincs mellett lustálkodni. Semmi sem érdekli ezen kívül. Amikor azonban sikerrel jár, akkor sebezhetővé válik, és csak egy kis bátorságra és kíváncsiságra van szükség az elpusztításához.

Emlékek és kincsek

Végeredményben maga a reflexió elmében lejátszódó folyamata sem lehetéges ilyen jellegű harácsolás nélkül. A gondolatokat, ötleteket és elméleteket a vaskor elraktározza és bedobozolja. A figuratív képek elveszítik önmagukon túlmutató jelentésüket, a belőlük alkotott absztrakt kategóriák pedig ezzel teljesen tetszőlegessé válnak. József Attilát idéztem már ezzel kapcsolatban, de egy másik magyar költő, Ady Endre is ugyanezt kiáltja a pusztaságba. „Minden Egész eltörött.” Ekkor és csak ekkor válik lehetségessé, hogy az gondolatok közül hétköznapi, gyakorlati szempontok alapján válogassunk. Az aranykort az érzékek dominálták, az ezüstkort az ész, most viszont az emlékezet válik a legfontosabbá. Amit a kultúra valaha megalkotott, amivel valaha találkozott, abból a vaskor embere mindent felhasznál, kiaknáz, készpénzre vált (sokszor szó szerint). Egyesek talán tiltakoznak, hogy az egykor szent dolgok is piaci áruvá váltak, de ez csak azért történhet meg, mert a szent jelképes minőségüket nem éli át már senki. Legtöbbször maguk a tiltakozók sem.

A nyugati civilizáció öregedésének gondolata annyira közkeletű, hogy a „vén Európa” szókapcsolatra Magyarországon is rockzenei slágert lehetett írni már a nyolcvanas években. Amikor azonban ezt a vénséget válságjelenségekkel hozza valaki kapcsolatba, akkor gyakran indulatos ellenkezéssel találkozik. Milyen válság az, ha a Nyugat gazdagabb, mint bármikor, ha az emberek tovább élnek, az életük kiszámíthatóbb és szervezettebb, a technika pedig sokkal több mindenre képes, mint korábban? Az anyagi világban elért eredményeket a hanyatlás cáfolataként szokás említeni. A sárkány allegóriája ugyanakkor rámutat, hogy az anyagi jólét felfogható a hanyatlás tüneteként is. E hanyatlás iránya az állandóság, a változatlanság a megmerevedés felé mutat. A fejlődés vége, a beteljesedés felé. Elégedetten vesszük sorra a felhalmozott műtárgyainkat, a technikai tudást és a hétköznapi kényelmet. Pontosan úgy, ahogyan a mesebeli sárkány a kincseit számolgatja. Közben pedig nem gondolunk arra, mi vár a sárkányra, amikor nem a kincsét kell megvédenie, hanem saját magát.

1. A nagyvárosi tömeg politikai térhódításáról, illetve az ezzel összefüggő válságjelenségekről a huszadik század első felében számos elemzés látott napvilágot. Giulio Evola, José Ortega y Gasset és Oswald Spengler csak néhány szerző a sok közül. Hamvas Béla 1937-ben összefoglaló tanulmányt készített a témáról „A világválság” címmel, majd néhány évvel később megszületett „A Vízöntő” is. Noha Hamvas nem tartotta nagyra a történelmi morfológia elméletét, az idézett leírás egyértelműen ugyanarról a jelenségről szól, mint a világvárosi civilizációt tárgyaló spengleri fejezetek. ↩︎
2. A sárkány jelképe Hamvas Béla gondolatmenetétől függetlenül megjelenik John Michael Greer forrásként használt blogbejegyzésében is: https://www.ecosophia.net/blogs-and-essays/the-well-of-galabes/the-unicorn-the-phoenix-and-the-dragon/ (hozzáférés: 2025. 11. 25.) ↩︎