E weboldal küldetése, hogy az emberi történelmet szerves modellek segíítségével elemezze, és hogy ezzel lehetővé tegyen valamilyen értelmes előrejelzést. Amennyiben a szerves modell megalkotásánál evolúciós fogalmakból indulunk ki, akkor ahhoz a gondolathoz jutunk el, amelyet kulturális morfológiának szokás nevezni. A kulturális morfológia több évszázada foglalkoztatja a gondolkodók egy részét, igaz, ez a rész csupán egy apró és nem túl befolyásos kisebbség. A fő gondolat elsősorban három európai gondolkodótól – Giambattista Vico, Oswald Spengler és Arnold Toynbee – ered, akik egymástól többé-kevésbé függetlenül ebben a szellemben alkottak történelmi modelleket. Az ő eredményeiket a társadalmi evolúció elgondolása alapján fogom tárgyalni.

A kultúrák keletkezésének folyamata

A társadalmi evolúciós modell egyik fő kijelentése az, hogy az emberi kultúrák és az állatfajok analógiába állítható jelenségek. Bár Spengler és Toynbee is többször alkalmazott a vad természetből származó metaforákat az emberi történelem tanulmányozása során, ezt a konkrét párhuzamot nem ismerték. Vico ennél is idegenebbnek találta volna, hiszen ő egy évszázaddal azelőtt élt, hogy Darwin elindította az evolúciós biológia tudományát. Ennek ellenére ez az egyetlen lehetséges modell, ha az emberi kultúrák társadalmi jellemzőire és az állatfajok biológiai tulajdonságaira analóg fogalmakként tekintünk.

E modell használatával is szakadék marad az egyének tudatos szociális viselkedése és társadalmuk tényleges jellemzői között. Helyes-e a társadalmi szintű történelmi jelenségeket – mint például az egyiptomi piramisépítést vagy a spanyol inkvizíciót – az egyéni kognitív tulajdonságok egyszerű kifejeződésének tekinteni? Vajon lehet-e egy embercsoportnak olyan tulajdonsága, ami nem az egyénektől származik, hanem független azoktól? Nehéz ezekre a kérdésekre választ adni, de egy dolog biztos: a természetes kiválasztódás folyamata csupán az egyéni tulajdonságoknak ad helyet. Ha csoportos tulajdonságokra kellene vonatkoztatni, akkor abba a kérdésbe futnánk bele, hogy hogyan öröklődnek ezek a jellemzők, illetve hogy ki számít egyáltalán elődnek és utódnak.¹ Ennek megfelelően azzal a feltételezéssel élek, hogy a kultúrák teljessége az egyedek jellemzőiből ered.

Az állatfajok biológiai evolúciójára vonatkozó fogalmakkal többféle kérdésre is kereshetünk választ. Megvizsgálhatjuk az egyes fajok származását, összehasonlíthatjuk őket egymással, sőt, talán még a fennmaradási esélyeikre nézve is adhatunk egy spekulációt. Egy dologra azonban biztosan nem vagyunk képesek: nem tudunk pontos időbeli leírást adni a kialakulásukról, mert erről nem rendelkezünk elegendő adattal a múltból. A kultúrák esetében e hiányosság sokkal kevésbé áll fenn, sőt. A kulturális morfológia éppen ellenkező hangsúllyal a kultúrák keletkezésének időbeli hasonlóságát ismerte fel először, és az egymáshoz, valamint a környezetükhöz fűződő kapcsolatuk az, ami máig homályosabb.

Az gondolat európai eredetéből következik, hogy leginkább kidolgozott kultúrmorfológiai vizsgálatok az antik görög-római kultúrára és a mai Nyugatra vonatkoznak. E két kultúra életútjának összevetéséből felrajzolható a morfológiai formálódás időbeli lefolyásának általános vázlata. A következő ábrára ízelítőül kiemeltem a fellelhető párhuzamos jelenségek egy részét.

A formálódási folyamat időbeli lefutása

Az új fajok keletkezésére általában elszigetelt helyeken, lecsökkent egyedszám mellett, gyakorlatilag a pusztulás küszöbén kerül sor, mert az ivaros szaporodás ekkor képtelen kiszűrni a korábban megszokott megjelenéstől való eltéréseket. Ennek fényében azt várjuk, hogy a kultúrák kifejlődésének kezdetén is súlyos nehézségekkel teli időszakokat találunk, amikor a családalapítás normái felborulnak, és a társas viselkedés szokatlan formái is továbbadásra kerülhetnek.

A kezdeti időszakban a fennálló társadalmi rend megbicsaklik, majd apró, helyi közösségekre bomlik szét. Ez az időszak együtt jár azoknak szokásoknak és technikáknak a visszaszorulásával, amelyet civilizációs vívmányoknak szoktunk nevezni. Visszaszorul az írásbeliség, a hosszú távú kereskedelem, az államszervezet, a tudomány és a filozófia. Születik azonban helyettük valami más: egy mélyből előtörő, rajongó vallásosság, amelyhez evilági oldalról mondák és mesék gazdag tárháza – egy saját, eredeti mitológia – is létrejön. E folyamatok zajlottak le az ábrán párhuzamba állított görög sötét idők és a nyugati középkor első felében. E korszakok második felében pedig megkezdődik a kis helyi közösségek közötti kapcsolatfelvétel, megkezdődik a városok kialakulása, valamint a vallás és a mítoszok kritikai vizsgálata.

Mivel az új kultúra emberei teljesen az alapoktól építkeznek, e kibontakozási törekvések apró lépésekkel indulnak. Körülbelül öt évszázaddal a kezdeti összeomlás után azonban már eredményhez vezetnek: megindul a küzdelem az új államforma kialakításáért, a korábban érinthetetlennek tűnő vallás jobbá tételéért, és legtöbb esetben a földrajzi terjeszkedés is. Az éppen kifejlődő kultúra legszebb művészi alkotásai közül sok ebből a reményteljes időszakból – például az antik archaikus korból vagy a nyugati reneszánszból – származik.

A klasszikus antikvitás és a barokk idejére létrejött már a kultúra saját, teljesen egyedi életvitele és világlátása, ugyanakkor ezek az eredmények még folyamatos kidolgozás és javítás alatt állnak. Létrejött már egy rendkívül mély és gazdag vallási, művészi, politikai hagyomány, ezt a hagyományt pedig a kultúremberek természetes hajlékonysággal és eleganciával gyakorolják, és alkalmazzák új kihívásokkal szemben. Úgy élnek benne, mint hal a vízben. Emblematikus események, személyiségek, műfajok és vívmányok sorakoznak ebben az időszakban: az ábrán feltüntetett Periklész és XIV. Lajos mellett ekkor látott napvilágot a déloszi szövetség és a vesztfáliai béke, Pheidiasz szobrai és Mozart zenéje, Szókratész filozófiája és Newton fizikája is. Átfogó, rendkívül gyors és gyakran erőszakos változások időszaka ez, melyben a dolgok mégis „a helyükön vannak”, és a kultúrember örömében és fájdalmában is összefüggő és értelmes egészként észleli a világot.

E négy-öt évszázados burjánzáshoz és a belőle fakadó mámorhoz képest a kultúra beteljesedése csalódást kelt. A változások lelassulnak, felszínessé válnak és kiüresednek. Megérkezünk a világvárosok korába. Az előzőleg vérrel és verejtékkel kiharcolt eredmények továbbra is rendelkezésre állnak, de az ember – az immár civilizált ember – mégis elégedetlen, mert érzékeli a továbbfejlődés egyre több irányban kiütköző lehetetlenségét. A nagy fordulópont a Nyugat számára a nagy francia forradalomhoz és Napóleonhoz köthető, míg az antik világban ahhoz a társadalmi felforduláshoz, ami előbb Nagy Sándor makedónjait, majd pedig Rómát minden polisz fölé emelte. Így köszöntött be a modernitás, illetve a hellenizmus.

A művészet ekkoriban kérészéletű divathóbortok kergetéséig és egzotikus, idegen alkotások utánzásáig süllyed. A gyakorlati haszon válik a civilizált élet legfőbb rendezőelvévé, ami a szervezés és hatékonyság korábban elképzelhetetlen lehetőségeit nyitja meg, sokszor új technológiákkal karöltve. Ugyanakkor ez a gyakorlati irányultság egyre inkább ellentmondásba kerül a hagyománnyal, az ellentmondás pedig hosszú és kegyetlen harcokba torkollik. Hatalmas, civilizáción belüli polgárháborúk és félelmetes idegen támadások időszaka ez, amelyek azonban a kultúra lényeges jellemzőin alig módosítanak. Róma harcolt Karthágóval és Makedóniával, a támadó germán törzsekkel és a pártusokkal, a Nyugat részéről pedig ott van a Kr.u. 19. század világhódító imperializmusa, a két világháború, illetve az utánuk hagyott amerikai és szovjet megszálló erők.

A modell korlátai

A Nyugat fejlődése ma pontosan a leírásunknak ennél a lépésénél, a beteljesedés korszakának közepén tart, és nem ismerjük pontosan, mi vár még rá a következő néhány évszázadban (ld. kérdőjel az ábra jobb alsó sarkában). Ha elvégezzük a modell illesztését, akkor talán megngedhetünk majd magunknak egy előrejelzést erre nézve. Ami azonban körülbelül Kr.u. 2200 után várható, arra nézve a találgatás már fölösleges. A morfológiai fejlődés befejeződik, és a kész kultúra felveszi végső formáját.

Természetesen rengeteg esemény történhet a végállapot beállta után. A Földközi-tenger környékén nem szűnt meg az élet az ábrán jelölt utolsó antik évet (Kr.u. 50) követően, sőt, a római állam is még sokáig fennmaradt ezután. A kulturális megformálódás modelljének azonban a határára értünk. Innentől kezdve – ahogyan azt az állatfajok esetében is látjuk – a stabilitás időszaka következik, amelynek valamikor később – nem tudjuk, hogy mikor – a kultúra kihalása vet majd véget. A kihalás tényének megállapítása viszont nem mindig magától értetődő, mert az ilyen kihalási események ismét előállíthatják azt a mély társadalmi válságot, amelyben egy új kultúra megjelenhet. A megfogható 1200-1300 éves fejlődési időszakok között tehát szabálytalan hosszúságú és szabálytalan lefolyású korszakok húzódnak. Ilyenkor a kultúrák morfológiai jellemzése az események többé-kevésbé pontos előrejelzése helyett csupán az általános tulajdonságaik leírására alkalmas.

Az időbeli korlátok mellett a modellnek térbeli korlátai is vannak. A kultúrák mindegyikének van egy őshazája, ahol az egykori, kezdeti elszigeteltség és válság idején először megjelent. Ez a terület értelemszerűen jóval kisebb, mint a lakható földfelszín. A kultúrák egy része később terjeszkedésbe fog, a Nyugat például a manapság a Föld szinte minden régiójában viszonyítási pontnak számít. Az azonban nagyon is kérdéses, hogy egy kultúra a megszerzett újabb területeken képes-e ugyanolyan meghatározó szerepet játszani, mint az őshazában. Ennek fényében a Nyugatra való előrejelzéseket nem feltétlenül lehet idegen helyekre – például Dél-Afrikára vagy akár Oroszországra – érvényesnek tekinteni.

1. Lényegében ugyanez a dilemma felvetődött már más társas állatfajok esetében is. Magyarázzák-e teljes mértékben az egyedi biológiai tulajdonságok egy hangyaboly működését? Bizonyos viselkedésformák – például egyes hangyák önfeláldozása a közösség érdekében – abba az irányba vezetik a tudósokat, hogy valamiféle csoportos evolúciót feltételezzenek. Az ilyen elméletek ugyanakkor képtelenek a természetes kiválasztódás mechanizmusához hasonló múködési elvet felmutatni. ↩︎