A természetes kiválasztódást a tudósok nagy része az evolúció kulcsfogalmának tartja. Ahhoz, hogy az emberi történelem utolsó néhány évezredének feljegyzett eseményeit evolúciós fogalmak segítségével modellezhessük, elengedhetetlen e fogalom részletesebb vizsgálata. Fel kell derítenünk, miféle kiválasztódás történhet az emberi közösségek fejlődése során, és hogyan alakulhat ki ebből az, amit történelemnek nevezünk. E kérdések megválaszolására szükség van ahhoz, hogy a biológiai párhuzamok többek legyenek pusztán költői képeknél, és hogy ténylegesen egy szerves, evolúciós modellt alkossunk.

Természetes kiválasztódás a vad élővilágban

A természetes kiválasztódás elmélete Charles Darwintól származik, méghozzá az ember általi – tehát mesterséges – kiválasztás ellenpárjaként. Az emberrel szimbiózisban élő növény- és állatfajok nemesítése során a gazdák mindig a számukra kedvező tulajdonságokkal rendelkező egyedeket szaporították, például a nagyobb szemeket hozó borsót vagy a több tejet adó kecskét. Mivel a kedvező tulajdonságok egy része öröklődk, ezzel a kiválasztásal sok nemzedék alatt a gazda számára hátrányos jellemzők jelentős része háttérbe szorult vagy kihalt, mert a továbbadásuk sokkal nehezebbé vált. Ennek köszönhető, hogy néhány ezer év alatt az eredeti, vad formájuktól látványosan különböző, háziasított növény- és állatfajták jöttek létre.

Darwin feltételezte először, hogy a folyamat emberi beavatkozás nélkül is működik. Ebben az esetben személytelen természeti tényezők, például az éghajlat, az élősködők vagy az elérhető táplálék jellege végzik el a kiválasztást, ezek helyeznek szelekciós nyomást az örökölhető tulajdonságokra. Azok az egyedek, akik a környezetükhöz jól illeszkedő tulajdonságokkal rendelkeznek, nagyobb eséllyel lesznek sikeresek a túlélésért való mindennapos küzdelem és a szaporodás során, és így az ő kedvező tulajdonságaik egyre inkább elterjednek a kevésbé sikeres változatok rovására. A szavannai oroszlán a leglassabb antilopot vadássza le, és ennek következtében az antilopcsorda következő nemzedéke valamivel gyorsabban fog futni, mint az oroszlán jelenléte nélkül.

Bízom benne, hogy e rövid leírásból is kitúnik, hogy a természetes kiválasztódás emberi léptékkel mérve lassú folyamat, ami sok-sok kis változás összegyűjtésével hozza létre az evolúcióban látott nagy változásokat. Amikor például a cetfélék visszatértek a vízi életmódhoz, akkor a végtagjaik számos nemzedék alatt alakultak át lábakból uszonyokká. A földi élővilág története annyira hosszú, hogy elképzelni is nehéz, és rengeteg ilyen átalakulásra jutott benne idő.

A folyamatnak ez a fokozatos jellege ugyanakkor komoly kérdéseket vetett fel már Charles Darwin számára is, mert ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy az élővilág tele van átmeneti formákkal. Az állatvilág nagy részére nézve ez a feltételezés azonban téves. Az állatok fajokat alkotnak, a különböző fajok között pedig nincs átmenet. A föld alól kiásott maradványok ráadásul arról tanúskodnak, hogy ez nem csak most van így. Ez az állatvilág jellemző állapota. Amikor új fajok alakultak ki, akkor léteznie kellett átmeneti formáknak, gyakran mégsem találjuk a nyomukat, mert az átmenet ehhez mégiscsak túl gyors. Igaz ugyan, hogy az emberi szemnek rendkívül lassú folyamatokról beszélünk, amelyek sok száz vagy ezer nemzedék alatt történnek, az igénybe vett idő mégis elhanyagolhatóan rövid ahhoz képest, ameddig egy-egy sikeres faj szinte változatlan formában megmarad.¹

A természetes kiválasztódás következményei tehát csak időről időre, nagy lépésekben mutatkoznak meg. Az állati evolúciónak ezt a „darabos” jellegét mai tudásunk szerint az ivaros szaporodásnak köszönhetjük. A szaporodni készülő állatok igyekeznek az adott faj tulajdonságainak mindenben megfelelő párt választani. E törekvést koinofíliának nevezzük, és ez biztosítja, hogy e tulajdonságok szilárdan megmaradjanak.² Tény az is, hogy az ivartalanul szaporodó élőlények sokaságát – például sok növényt is – nagyon nehéz jól elkülöníthető fajokba sorolni.

Ez a stabilitás akkor törik meg, ha az adott faj egyedeiből valahol annyira kevés van, hogy a párkeresésnél nem marad választási lehetőség. Ez előfordulhat például földrajzi elszigeteltség esetén vagy egy nagy kihalási esemény után. Ilyenkor a normától való egyedi eltéréseket a szaporodásnál már nem lehet kiszűrni, és a természetes szelekció mérlegére kerülnek, ahol időnként valamelyik eltérés előnyösnek bizonyulhat. Az új fajok nagyrészt így jönnek létre. Miután azonban egy új faj egyedszáma elkezd növekedni, újra működésbe lép az ivaros szaporodás egységesítő hatása, és megfékezi a látványos evolúciót.

Természetes kiválasztódás az emberi társadalomban

Biológiai értelemben az emberi faj is az állatvilág része, és a fenti gondolatmenet teljes mértékig vonatkozik is rá. A mai biológiai tulajdonságainkat a természetes kiválasztódás folyamata szűrte ki a rengeteg hátrányos változat kiiktatásával, és a párválasztás során újra meg újra megerősítjük őket.³

Nem látszik elrugaszkodott feltételezésnek, ha arra gondolunk, hogy az ember társas életében, illetve a feljegyzett történelemben is a természetes kiválasztódáshoz hasonló folyamat játszódik le. A kérdés csak az, hogy találunk-e a folyamat egyes elemeinek megfelelő jelenségeket. Erre tesz kísérletet a következő táblázat.

biológiai evolúció	társadalmi evolúció
az állat élettani és életmódbeli tulajdonságai	az ember tudatos, társas viselkedése
öröklődés	utánzás
ivaros szaporodás	családalapítás és gyermeknevelés
fajok	kultúrák

A biológia által vizsgált élettani és életmódbeli jellemzők helyett ennek a modellnek az ember tudatos társas viselkedését kellene megragadnia. Az egyének közösségben megnyilvánuló viselkedése nyilvánvalóan befolyásolja azt, hogy milyen sikereket és kudarcokat érnek el az életben, tehát a környezet szelekciós hatást gyakorol erre. Ugyanakkor biológiai öröklődés helyett valamilyen „társadalmi öröklődésre”, tehát utánzásra, imitációra kell inkább gondolnunk. Noha az utánzás már nem feltétlenül tudatos, a siker és a kudarc valószínűleg komoly hatással van arra, hogy egy egyedet hányan fognak utánozni. A kiválasztódás alapelemei közül tehát a más egyedektől átvett jellemzők és az azokra kifejtett környezeti nyomás egyaránt jelen vannak.

Mi a helyzet a fajokkal? Létezik megfelelőjük az ember társadalmi evolúciójában? Természetesen az emberi faj is ivaros módon szaporodik, de ahogy az imént kifejtettem, a „társadalmi öröklődés” – az utánzás – már nem kötődik közvetlenül a biológiai szaporodáshoz. Elvileg elképzelhető, hogy valaki egy olyan embert utánozzon, akinek biológiai értelemben egyáltalán nem rokona, sőt, valóban találhatunk is ilyen példákat. Azt gondolhatnánk, hogy ez az eset inkább az ivartalan szaporodásnak felel meg, és hogy nem fogunk a fajoknak megfeleltethető csoportosulásokat találni az emberi társadalomban.

Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy az utánzás mégsem tetszőleges. Nem véletlenszerű. Az egyes egyének jellemzően azokat a viselkedésformákat utánozzák, amelyeket a neveltetésük során láttak. A család szerepe tehát továbbra is jelentős. Biológiai értelemben nem örököljük a tudatos társas viselkedést, még ennek az alapmintáit sem, de a neveltetésünk révén mégis nagyon hamar magunkba szívjuk őket. Nem túlzás azt állítani, hogy a párválasztás során az utódaink öröklődő tulajdonságai mellett legtöbbször a majdani társas viselkedésükről is hozunk egy döntést, mert ezzel általában szülőt és példaképet is választunk nekik.

A neveltetésnek – tehát a kultúrának – egyebek mellett részét képezi az is, hogy a saját kulturális eredetünknek megfelelő párt kell választanunk. A szaporodásra való biológiai képességet nem befolyásolja a kultúra, de párválasztást megelőző tudatos döntést igen. Talán ennek köszönhető, hogy az iménti feltélezés téves: az ember társadalomban léteznek olyan csoportosulások, amelyeket többé-kevésbé meg lehet feleltetni a különböző állatfajoknak. Nem véletlen, hogy ezeket szintén kultúráknak szoktuk nevezni. A „társadalmi evolúció” modelljében a kultúrák játsszák el azt a szerepet, amit a biológiai evolúcióban a fajok.

A történelmi események szerepe a modellben

Mint följebb említettem, az állatfajok kialakulásának pontos lefolyásáról viszonylag kevés közvetlen ismerettel rendelkezünk, mert ez a folyamat legtöbbször kicsi, elszigetelt területeken és a stabilitás időszakához viszonyítva rövid idő alatt zajlik le. A biológiai evolúciót csak ritka és kevésbé látványos esetekben tudjuk megfigyelni, a minket érdeklő események túlnyomó része stabil fajokhoz tartozó állatok részvételével zajlik le. Ha az emberi kultúrák esetében hasonló lenne a helyzet, akkor csupán a kialakulásuk kezdő- és végállapotát ismernénk pontosan. A változatlan és stabil kultúrák közegében bekövetkezett történelmi események vizsgálatára a társadalmi evolúció modelljét nem lehet alkalmazni, és így a végső célunk (a jövő előrejelzésének kísérlete) ellehetetlenülne.

A bemutatott párhuzamot érvényesnek gondolom, de vannak fontos eltérések a biológiai és társadalmi evolúció között. Fontos különbség például az, hogy a történelmi múltról elbeszélt forrásaink is vannak, és így nagyságrendekkel több adatból indulhatunk ki a modell felállításánál, mint amit a biológiai fajok múltjára vonatkozóan megszokhattunk.

Van egy második és még fontosabb indok is, amiért a kultúrák kifejlődésével érdemes foglalkozni: a kultúrák az állatfajokhoz képest sokkal kevésbé stabilak. Ennek az az oka, hogy a biológiai tulajdonságok továbbvitele, az öröklődés mindig szorosan kapcsolódik a párválasztáshoz, míg ugyanez a társas viselkedés tulajdonságaira csak akkor igaz, ha a párválasztás után a szülők együtt nevelik a gyermeküket. A bemutatott analógia tehát feltételez egy hagyományos családmodellt. Ha a hagyományos családok valamilyen okból szétesnek, akkor a nevelés jóval esetlegesebb, és kétséges, hogy ki lesz az elkerülhetetlen utánzás legfőbb mintája. Ekkor könnyen előfordulhat, hogy a koinofília szerepét nem sikerül betölteni a neveléssel, aminek nagy tömegben az a következménye, hogy a kultúra elkülönülése veszélybe kerül.

Ezek az eltérések arra mutatnak, hogy a kultúrák kialakulása az állandósult időszakhoz képest nem annyira rövid, mint azt a fajok esetében láthattuk, és az átalakulásokat várhatóan könnyebb utólag feltárni és végigkövetni.

1. Még egy százezer évig tartó átalakulás is hirtelennek látszik például tízmillió év stabilitáshoz képest. Ha pedig arra nézünk, hogy például a karfiolt és a fejeskáposztát az ember néhány ezer év alatt nemesítette ugyanabból a vad növényből indulva, akkor fogalmat kaphatunk róla, mi történhet százezer év alatt a megfelelő nyomás hatására. ↩︎
2. Az állatok persze nem tudatosan gondolják ezt végig, hanem ösztönszerűen cselekednek. A koinofília ösztönét vélhetően maga a természetes kiválasztódás „nevelte ki”, mert a normától eltérő mutáns egyedek kiszűrése előnyös stratégiának bizonyult. A feltűnő mutációk az esetek túlnyomó többségében hátrányos következményekkel járnak az utódok számára. ↩︎
3. A koinofíliát az embernél is könnyen ki lehet mutatni. Jól ismert tény például, hogy ha két arcképet grafikusan „átlagolunk”, akkor a keletkező új arcot általában vonzóbbnak látjuk az eredetieknél. A szépség élményét tehát sok esetben az egyedi, különleges és furcsa jellemzők hiánya idézi elő. ↩︎