A természetes kiválasztódást manapság a biológiai evolúció legfontosabb mechanizmusának tartjuk, de ez nem volt mindig így. Amikor Charles Darwin először megfogalmazta a modellt, hiányzott még belőle egy rész, ami a gyakorlati alkalmazáshoz csaknem nélkülözhetetlen. Akkoriban ugyanis igen kezdetleges ismeretek álltak rendelkezésre a biológiai öröklődés működéséről, márpedig a sikeres előrejelzésekhez mindenképpen tudnunk kell, hogy egy kiválasztott tulajdonság vajon átkerül-e a következő nemzedékbe, és ha átkerül, akkor hogyan. Oswald Spengler munkája – amivel megalapította a kulturális morfológia vizsgálatát – abban az időszakban született, amikor Darwin elméletét többé-kevésbé zsákutcának tekintették a biológusok.

Néhány évtizeden belül aztán sikerült összeházasítani a Darwin-féle természetes kiválasztódást a Gregor Mendeltől eredő genetikával, és így létrejött a biológiai evolúcióról alkotott mai képünk. Vajon a társadalmi evolúció párhuzamos modelljéhez is társítható az utánzásnak – ami az öröklődés szerepét tölti be – valamilyen hasonló elmélete? Azt hiszem, a válasz igen, sőt, a gondolatmenet váratlanul visszavezet bennünket Oswald Spenglerhez is.

Önző replikátorok

A biológiai öröklődés a genetika elmélete szerint egy rendkívül kifnomult és összetett folyamat, de most szerencsére nincs szükség arra, hogy mindenre kiterjedő leírást adjunk róla. Az induláshoz elég azt tudni, hogy az élőlények megfigyelhető tulajdonságai (ezt nevezik fenotípusnak) nem közvetlenül öröklődnek. Gyakran előfordul, hogy a két szülő valamely tulajdonsága megegyezik, az utód azonban különböző lesz tőlük, például az egyaránt A vércsoporttal rendelkező apa és anya gyermekének lehet 0-s vércsoportja.

Az öröklődésnek van egy közbenső lépése: az örökítőanyag létrehozása. Az örökítőanyag tartalmazza azt az információt (a genotípust), ami egy számítógépes programkódhoz hasonlóan meghatározza, előírja az adott élőlény megfigyelhető tulajdonságait. A kód sok kis kódrészletből, génekből áll össze, amelyek egymástól függetlenül és közvetlenül öröklődnek. A gyermek örökítőanyagának egyes génjei az apa és az anya örökítőanyagának génjeit másolják, a gének egyik felét innen, a másik felét amonnan. Így tehát a szülők külön-külön csak a saját génkészletük felét adják át a gyermeküknek az öröklődés során, az életük során szerzett tulajdonságaikat pedig egyáltalán nem.

A megfigyelhető tulajdonságok és a génkészlet közötti összefüggés egyes esetekben egyszerűen megmagyarázható. A 0-s vércsoport megjelenését az imént említett példában nem nehéz megérteni, mert ezt a tulajdonságot egyetlen génnek az apától és az anyától érkező két példánya határozza meg.¹ Ha ezzel szemben azt akarnánk vizsgálni, milyen magasra nő meg majd a gyermek, akkor sok-sok gén együttes hatását kellene elemeznünk, ami sokkal nehezebb feladat lenne. De léteznek olyan jelenségek, amelyek ennél is nagyobb kihívást jelentenek, például olyan tulajdonságok, amelyek annak ellenére terjedtek el, hogy az egyén számára hátrányosak. Rendszeresen előfordul, hogy egyes hangyák feláldozzák a saját életüket a boly védelme érdekében, anélkül hogy bármiféle jutalomban részesülnének cserébe. Miért lehetséges ez?

A legszélesebb körben elfogadott válasz az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre az, hogy az evolúció főszereplői nem az egyedi élőlények, hanem a gének. A gének sikere vagy kudarca teljesen egyértelmű, mert minden változatról pontosan ki lehet mutatni, mennyire gyakori az élőlények adott populációjában. Nem ismerünk olyan példát a természetes kiválasztódásból, ami egy előnyös génváltozat kudarcához vezetett volna. A hangyaboly lakói közeli rokonságban állnak egymással, így a génjeik is nagyrészt azonosak. Az egyed önfeláldozása végső soron a saját génjei érdekében történik.

Az evolúciónak ezt a génközpontú elméletét Richard Dawkins könyve, „Az önző gén” mutatta be a nagyközönségnek. Bár vannak kritikusai az elméletnek, az kétségtelen, hogy lehetővé teszi a természetes kiválasztódás mechanizmusának szinte matematikai tisztaságú leírását. Az egész folyamat visszavezethető egyrészt a gének törekvésére, hogy minél több másolatot készítsenek magukról, másrészt pedig a környezeti körülményekre, amelyek korlátozzák ezt a sokasodást. Ebben a helyzetben a másolási hibák (mutációk) esetenként előnyösnek bizonyulhatnak, és így új génváltozatok jöhetnek létre, amelyek idővel – sok másolás után – kiszorítják a régebbieket.

A mechanizmus letisztult megfogalmazása felveti a kérdést, hogy lehet-e általánosítani. Vajon lehetséges, hogy nem csupán a génekkel játszódik le a természetes kiválasztódás? Vajon vannak még olyan önmásoló entitások, amelyek ugyanilyen önző tejeszkedésre törekednek környezeti nyomás alatt, és ugyanígy vétenek másolási hibákat? Dawkins „Az önző gén”-ben feltételezte, hogy létezhetnek ilyenek, és replikátornak nevezte őket. Sőt, többé-kevésbé spekulatív jelleggel még egy példát is szolgáltatott: szerinte az emberi tudatban is természetes kiválasztódás zajlik, ennek a kiválasztódásnak a tárgya pedig egy génhez hasonló replikátor, amit mémnek nevezett el.

Szinte mindannyian megtapasztaltuk már, hogy egy fülbemászó dallam látszólag minden ok és értelem nélkül számtalanszor lejátszódjon a fejünkben. Dawkins kifejezését használva ekkor egy mémet értünk tetten, ami rá akar venni bennünket, hogy eldúdoljuk és továbbadjuk. Számos példáról írt még ezen kívül, közte összetett jelenségekről is: rögzített szófordulatoktól, divathullámokról, sőt, vallásokról.

A kultúra mémje

Az ötlet, mely szerint az emberi tudatot mémek határozzák meg, hatásosnak bizonyult. Sok kutatót ösztönzött arra, hogy feltárja a gondolatmenetben rejlő lehetőségeket, ebből pedig kialakult egy tudományos mozgalom, amelyet a genetika mintájára memetikának neveztek el.

Ha továbbvisszük az analógiát, akkor a mémek természetes kiválasztódásából bontakozik ki az emberi kultúra evolúciója. Ez természetesen igen érdekes számunkra, mert az emberi történelem modellezésére szolgáló organikus modellt – vagy legalábbis az egyik ilyen modellt – hasonló irányban keressük. A szavak egybecsengése azonban félrevezető. A memetikusok az emberi tudat egészére vonatkozóan próbálnak modellt alkotni, és nagyjából mindent a kultúra részének tartanak, amit a nem a genetika határoz meg. Ezzel a hatalmas tárggyal egyelőre nem is igazán tudtak megbirkózni, és a memetika mindeddig nem vált beágyazott és elfogadott tudományos elméletté vagy éppen tudományággá.

Mindazonáltal ez a kudarc – akár ideiglenes, akár végleges – nem zárja ki a lehetőségét, hogy a mém nevű replikátor alapötletét egyes kisebb, egyedi problémákhoz felhasználjuk. A emberi történelem írott korszakának modellezéséhez nincs szükség arra, hogy minden mentális mintázatot és tudatos tevékenységet kielemezzünk. A „kultúra” szó ebben a szövegkörnyezetben mást jelent: az emberi társadalmon belül elkülönülő csoportot, ami hasonlóan viszonyul a többi csoporthoz, mint egyik állatfaj a másikhoz. Ennek megfelelően a memetikai elemzést csak arra szeretnénk használni, hogy megvilágítsuk, miért és hogyan különböznek egymástól ezek a kultúrák. Ami közös, ami általánosan emberi, az ebben a tekintetben nem érdekes.

Ha az evolúció fogalmait az emberi történelemre vonatkoztatjuk, akkor elkerülhetetlenül eljutunk Oswald Spengler kultúrmorfológiai modelljéhez. Mint a bevezetőben említettem, Spengler aktív éveiben a természetes kiválasztódás és a genetika összefüggése még ismeretlen volt. Előbbit Spengler nem tartotta sokra, utóbbit pedig nem is említette „A Nyugat alkonyá”-ban. Az ő biológiai párhuzama egy harmadik irányból, az összehasonlító morfológia módszere felől indult el. A vizsgált kultúrák közötti eltérés kérdésével azonban ő is szembesült. Mi pontosan ez az eltérés? Honnan ered? Hogyan változik a kultúrák fejlődése során?

Spengler arra jutott, hogy ez az eltérés belül, tehát a kultúremberek elméjében, lelkében gyökerezik. Sőt, a gyökerek egy konkrét motívumhoz vezetnek, amelyet Spengler „Ursymbol”-nak nevezett el. (Csejtei Dezső magyar fordításában: ősszimbólum.) Ez a motívum körülbelül azt ragadja meg, hogy az adott elme miként érzékeli saját külső és belső világát, illetve a teret és az időt. A fogalmat pontosan meghatározni ugyanakkor lehetetlennek tűnik, mert legfeljebb részben tudatos jelenségről van szó, ami csupán közvetett módon, a kultúra stílusán keresztül mutatkozik meg. E motívumból erednek a kultúra különleges alkotásai – vagy inkább az alkotások különlegessége – a művészetektől a vallásokon át a bevezetett technológiákig.

Ha lecsupaszítjuk Spengler költői leírását, akkor végeredményben azt állapíthatjuk meg, hogy az „Ursymbol” egy mém. „Az önző gén” kiadása előtt öt-hat évtizeddel e fogalmat Spengler még nem ismerhette és nem használhatta, az „Ursymbol” fő jellemzői azonban megfelelnek egy Dawkins-féle replikátornak. Egyrészt folyamatosan másolja önmagát, amikor a kultúremberek következő nemzedéke tudattalan utánzással átveszi a szüleitől, másrészt az általa kódolt, megfigyelhető jellemzők – a kultúrára jellemző társas viselkedés – ki vannak téve a természetes kiválasztódás nyomásának.

Milyen változatai vannak a mémnek? A válasz az imént leírtak szerint az, hogy minden nagy kultúrának megvan a saját változata. Ha ismét a Spengler által részletesen elemzett antik és nyugati példákra nézünk, akkor azt találjuk, hogy az Antikvitás mémje a zárt és lehatárolt test, a Nyugaté pedig a végtelen tér. Előbbiből származtathatóak a testszerű, emberszerű görög istenek, a klasszikus szobrászat és a sztoikus filozófia, utóbbiból a határtalan, abszolút európai istenség , a szimfonikus zenekar, illetve a világot saját képükre formáló modern ideológiák.

Az írott történelem és az evolúció itt feltárt analógiája szerint Spengler modellje a kultúrák keletkezésének időszakára vonatkozik. Ebben az időszakban a kultúra mémje mutációkon – tehát utánzási hibákon – megy keresztül, és ennek köszönhetően alkalmazkodni tud a kultúra körül megváltozó környezethez. De mi történik a keletkezés időszakán kívül? A kifejlett, végleges formában lévő kultúrák tagjainak is rendelkezniük kell a mémmel. Sőt, ha a genetikából indulunk ki, akkor minden ember mémkészletében szerepelnie kellene valamilyen mémváltozatnak. A kulturális keletkezés gyors változásai mellett az azon kívül megfigyelhető tartósság is magyarázatra szorul.

1. A génnek három változata van: A, B és 0. Ezek közül a 0 változat recesszív, ami azt jelenti, hogy ha a génpárban van mellette másik változat, akkor a másik határozza meg a vércsoportot. Így tehát előfordulhat, hogy mind az apa, mind az anya genotípusa A0, és mind a ketten a 0-s gént adják tovább a gyermeküknek. ↩︎