A kultúrális morfológia vizsgálatához Oswald Spengler mellett – és talán még nála is nagyobb tisztelettel – elő kell vennem Giambattista Vico nevét és munkásságát, aki az emberi közösségek eszmei fejlődésére nézve tett fontos megfigyeléseket. Vico a 17. és 18. század fordulóján élt, és kortársai elsősorban a nápolyi egyetem retorikát oktató professzoraként ismerték. Az utókor szemében ennél a pozíciónál jóval nagyobb jelentőségre tett szert a történelmi, szociológiai, filozófiai és filológiai kutatása, amelynek eredményeit több évtized alatt egyre bővítgetve „A nemzetek közös természetére vonatkozó új tudomány alapelvei” címen jelentette meg. A műre jellemzően „Új tudomány” címmel szokás hivatkozni. A könyv archaikus, barokk olasz nyelven íródott, amelyet a fordítások is tükröznek, ezért nem könnyű szöveg, mégis érdemes belemélyedni. A következőkben modern fogalmakkal szeretném formába önteni Vico legfontosabb eredményeit a történelem értelmezése szempontjából.

Képek a tükörben

Minden jel szerint Giambattista Vico volt az első nyugati gondolkodó, akiben egyáltalán felmerült az ötlet, hogy a különböző történelmi korok emberei alapvetően különböző módon viszonyultak az őket körülvevő valósághoz. Első pillantásra magától értetődőnek tűnhet ez a feltételezés, valójában azonban a mai napig csak igen kevesen veszik komolyan.

Ha azt olvassuk, hogy a középkor embere – nevezzük például Lotharnak – a természeti jelenségek mögött isteni szándékot, angyalokat, ördögöket és szenteket látott, akkor hajlamosak vagyunk rálegyinteni. Azt gondoljuk, hogy Lothar ostoba, tanulatlan és babonás volt, mint a középkorban szinte mindenki, és emiatt félremagyarázta a valóságot. Kimondatlanul feltételezzük azt, hogy Lothar és mi egy adott helyzetben pontosan ugyanazt látnánk, ugyanazt hallanánk, és általában ugyanazt észlelnénk, az eltérések pedig az „adatok” értelmezéséből adódnak. Durván fogalmazva azt gondoljuk, hogy a hardver mindkét esetben ugyanaz, csak a szoftver különbözik, továbbá a mi frissebb szoftverünk – a modern racionalitás – kiküszöbölt rengeteg bosszantó hibát, ami Lothar verziójában még helyet kapott.

Ez a nézet több okból is hiányos. Noha a fő párhuzam a „hardver” azonosságáról és a „szoftver” különbözőségéről akár még helytállónak is tekinthető, a modern racionális világnézet hívei becsapják egymást és saját magukat a „szoftver” mibenlétére vonatkozóan. Az emberi pszichének ugyanis nem csak tudatos, hanem tudattalan része is van. A számítógépes párhuzamunknál maradva a szoftver nem csupán a felhasználói kezelőfelületből és a programokból áll, hanem az operációs rendszer sosem látott mélységeiből és a csatlakoztatott eszközök illesztőprogramjaiból is. Amikor Lothar tudatosan megfogalmazott állításait megítéljük, akkor tekintetbe kellene vennünk, hogy az ő tudatos „kezelőfelülete” teljesen eltérő adatokat kapott a tudattalan „rendszerprogramjától”. Lothar nem csupán másképp magyarázta a valóságot, mint mi, hanem másként is tapasztalta meg.

Giambattista Vico úgy fogalmazta meg ezt, hogy az emberek a saját lelkük tükörképét látják a külvilágban. Vico e tekintetben évszázadokkal megelőzte a korát. E kijelentést a nyugati tudomány szakterületei egymástól függetlenül egyértelműen megerősítették, de jellemzően csak a huszadik század során. A pszichológia fölfedezte a tudattalant, a fizika a megfigyeléstől függő kvantumhatásokat, a filozófia pedig a dekonstrukciót. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármilyen világképet kinevessünk, mert a saját magunkéról már pontosan kimutattuk, hogy nincs mögötte semmiféle bizonyosság. Vico azonban nem állt meg itt, hanem az antik görög-római kultúra elemzése révén megfigyelte és leírta az emberi társadalmak fejlődése során bekövetkező mentális változásokat. A leírásokat ezután összevetette a Nyugat történetével, és lényegi hasonlóságokat talált. Így született meg az első ciklikus jellegű történelemszemlélet Európában. Noha Oswald Spengler tudomásom szerint nem hivatkozott közvetlenül Vico munkájára, az eszmei rokonság és örökség tagadhatatlan.

A gondolkodás három módja

Hogyan néz ki ez az emberi pszichében lezajló történelmi ciklus? Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes felhasználni néhány olyan fogalmat, amelyet Vico még nem ismert.¹ El kell különítenünk az emberi gondolkodás három fajtáját. Az első változat a mindennapokban szinte automatikusan zajló, mindent átható tevékenység, amelyet figurációnak nevezünk. A figuráció során az érzékszervekről érkező nyers információt az elménk értelmezhető képekké (figurákká) alakítja. Éber életünk során ez pillanatról pillanatra észrevétlenül megtörténik, de egyes esetekben tudatosan is megfigyelhetjük. Ha például felébredünk egy ismeretlen szobában az éjszaka közepén, akkor rendszerint eltart néhány másodpercig, mire a szemünk által megjelenített homályos és fakó foltok felismerhető tárgyakká változnak. De ugyanezt a folyamatot idézi elő a következő ábrán szereplő trükkös kis kép is, ami egy blivet nevű lehetetlen tárgyat mutat be. Ha a blivet egyik végét figyeljük, akkor három hengeres rudat látunk, ha másik végét, akkor ott két szögletes rúd találkozik. A két képalkotás közötti váltáshoz figuratív gondolkodásra van szükség.

Ahogy a blivet esete is mutatja, a figuráció eredményeként előállított képek között nem feltétlenül létezik értelmes összefüggés. Alapot nyújtanak azonban a gondolkodás következő fajtájához, amit absztrakciónak nevezünk. Az absztrakt gondolkodás során megvizsgáljuk és összehasonlítjuk az elménkben felhalmozott képek jellemzőit, és kategóriákba – vagy más szóval fogalmakba – rendezzük őket. Láthatunk például magunk körül három négylábú lényt, akiket Bodrinak, Fifinek és Micinek nevezünk. Mivel azonban Bodri és Fifi ugatni szokott, Mici pedig nyávogni, külön kategóriába tudjuk sorolni őket „kutya” és „macska” név alatt. Az ugatás, a nyávogás és a négy láb immár nem csupán egy-egy kép jellemzői, hanem elvonjuk (absztraháljuk) őket a konkrét képektől, és az elménkben létező fogalmak jellemzőivé tesszük. Igen sok ilyesféle kategóriát vagyunk képesek kezelni, amelyek között igen bonyolult kapcsolatok létezhetnek. Minél több képet foglal magába egy kategória, annál súlyosabb és általánosabb állításokra tudjuk használni, ugyanakkor annál kevesebbet mond el külön-külön az egyes eredeti képekről.

A harmadik gondolkodási forma a reflexió, ami röviden megfogalmazva nem más, mint a gondolkodásról való gondolkodás. Az emberi elme ilyenkor megvizsgálja, hogyan működik a figuráció és az absztrakció, és valamilyen szempont szerint elkezd válogatni az előállított képek és fogalmak között. Reflexióra van szükség ahhoz, hogy rájöjjünk: az ábrán látható blivet csak lerajzolva létezik. De ugyanígy a reflexió vezette rá a tudósokat, hogy a kutyák és macskák közös kategóriájának legtöbbször nem a „négylábút” érdemes választani, hanem például az „emlőst”. A macskák és a kutyák sok szempontból jobban hasonlítanak például a kétlábú gazdájukra (aki szintén emlős), mint egy négylábú krokodilra (aki viszont hüllő).

Arany, ezüst, vas

E három gondolkodásmód uralja a Vico által megfigyelt történelmi ciklus három fő szakaszát, mégpedig a bemutatott sorrendben. A három gondolkodásmód természetesen nem válik szét élesen, de az egyikük mindig domináns szerepbe kerül. A három szakaszt aranykornak, ezüstkornak és vaskornak nevezem.²

Az aranykor egy elpusztult társadalomban kezdődik el, rendkívül kemény és durva körülmények között, gyakorlatilag közösségi kultúra nélkül. A szóban forgó embercsoport ilyenkor az ideje és erőforrásai nagy részét a puszta biológiai túlélésre, az alapszükségleteinek kielégítésére fordítja. Ezek a szempontok határozzák meg, hogy ezek az emberek hogyan látják valóságot. Ilyen alapon kezdik el megformálni a közösségi kultúrájukat a kezdeti zűrzavarból. Az érzékszervek által közvetített nyers bemenetet érzelemmel töltik fel, és ismerős, képszerű történetekbe rendezik. Vico ezt a tevékenységet találóan költészetnek nevezi, hiszen a későbbi korokban csak a költők használnak metaforákat, megszemélyesítést és allegóriákat. Az aranykorban azonban csaknem mindenki költő, ekkor ugyanis az érzékelt élményeket szinte csak efféle költői képekkel és mély értelmű szimbolikus történetekkel lehet megmagyarázni.

Miért nem jöhet szóba a költői képek helyett fogalmi megértés? Természetesen azért, mert – ahogy azt néhány bekezdéssel korábban körülírtam – a fogalmak megalkotása előtt kiindulásként szükség van konkrét mentális képekre. Az egyes gondolkodásmódok egymásra épülnek, és nem cserélhetőek fel. A figuratív történetekkel szemben követelmény, hogy segítsék a hétköznapi túlélést, hogy megőrizzék az idősebb generációk ismereteit a fiatalabbak számára. Ennél is fontosabb azonban, hogy jelentést kell adniuk az efféle tudásnak. A következő nemzedéknek nem csupán a túlélés módját kell megismernie, hanem azt is, hogy miért érdemes túlélni a mindennapok viszontagságait.

A fogalmi építkezés – tehát az absztrakció – elsősorban a következő időszakra, az ezüstkorra jellemző. A korszakváltás idejére a hagyományos költemények egész tárháza áll rendelkezésre, amelyek az érzéki világ legnagyobb részét lefedik. Az így feltárt környezetben az emberek annyira sikeressé válnak, hogy az érdeklődésük immár nem csupán az alapvető szükségletek kielégítésére terjed ki, hanem a környezeti jelenségek részletesebb lefolyására, az okaikra és a köztük levő összefüggésekre is. Az örökölt képeket és történeteket már nem csupán átélik és átérzik, hanem összehasonlítják és csoportosítják is őket. Sőt, újabb és újabb elméletekkel megpróbálják őket kiigazítani, hogy elfogadható választ adjanak az új kérdésekre is. Az okokra és következményekre vonatkozó kíváncsiságot azonban ezek a figuratív alkotások csak korlátozott mértékig, vagy egyáltalán nem képesek kielégíteni. A kudarc annyira látványos, hogy az ezüstkor második felében az ősi hagyomány javítgatása helyett egyre inkább az ellene való lázadás válik a legégetőbb kihívássá. Az érzékeik és érzelmeik helyett inkább már az eszükre figyelő emberek elkezdik lépésről lépésre lebontani a figuratív hagyományt, és az újonnan megalkotott kategóriáikat, valamint az ezekre épülő elméleteiket állítják a helyére.

A közösségi kultúrát megjelenítő történetek és elméletek közötti válogatás a reflexív gondolkodás sajátos jellemzője. A reflexió igazi uralma azonban csak a következő időszakban, a vaskorban jön el. Az okos és ügyes absztrakt elméletek hatása alatt az emberek ekkor már elképzelni is nehezen tudják, hogy a régi költemények valaha más céllal születhettek, mint a jelenségek fogalmi rendszerezése, és ezért úgy vetik el őket, mintha teljes egészükben téves – vagy rosszabb esetben hazug – elméletek volnának. A reflexiónak köszönhetően minden korábbinál több hasznos tudás gyűlik össze a világban észlelt dolgok okairól és következményeiről.

Az absztrakt elméletek egyre áthatóbb és mélyebb kritikája során azonban a vaskor embere újra és újra kénytelen felfedezni, hogy az ésszerűnek gondolt fogalmak mögött a közösségi kultúrában gyökerező ősi értelmezések rejtőznek. Minden kategória mögött végső soron ott van néhány figuratív elem, és minden érvelés mögött néhány axióma. Noha a vaskor kezdetére sikerült megszabadulni az érzelmi képalkotás tudatosan felismert eredményeitől, tudattalanul és kimondatlanul megmaradt belőle rengeteg szimbólum. Ez természetesen nem meglepetés, ha tekintetbe vesszük, hogy a figuráció csak részben tudatos tevékenység. A vaskor számára azonban a tudattalan örökség is tehertételnek tűnik, és a gondolkodók nem nyugodnak meg addig, amíg az egyre mélyebbre hatoló reflexió fel nem számol belőle mindent. Azt azonban jellemzően nem veszik számításba, hogy nagyrészt a tudattalan szimbólumoknak ebben a rétegében található meg mindaz, ami az emberi életnek jelentést és értelmet ad.

Az aranykor figuratív gondolkodás révén talált rá, hogy miért érdemes élni, a vaskor pedig a reflexió segítségével kétségbe vonja ezt. Így jelenik meg a rendkívül kifinomult, hasznos és gazdag fogalomrendszerek árnyékában a lét alapjait érintő kétségbeesés és káosz. Előbb egyéni szinten, mentálisan, utána pedig közösségi szinten a kultúrában és politikában. A vaskor fejlett – avagy inkább túlfejlett – társadalma végzetesen meggyengül, és a pusztulás küszöbéig sodródik. Vico azt sem mulasztotta el megfigyelni, hogy az efféle összeomlások képesek kedvező feltételeket biztosítani egy következő aranykor számára. Az egyik kultúra kimúlása gyakran együtt jár egy másik kultúra megszületésével. A túlélők között gyakran van legalább egy kisebb-nagyobb embercsoport, akik lényegében tiszta lappal, a „nulláról” indulnak a világ ismételt felfedezésére. Az összefüggéstelen, de érzékletes képvilágtól – a brutalitástól – az éppolyan összefüggéstelen, de kifinomult fogalomvilágig – az őrületig – eljutni sok évszázados küzdelem, a visszaút azonban viszonylag gyorsan be tud következni.

1. E fejezet fő gondolatmenete nagyrészt John Michael Greertől származik. Greer online írásaiban a jelenkor elemzése és a jövőre vonatkozó tabudöntögető spekulációk gyakran visszavezetnek Vico munkásságához.A szóban forgó bejegyzés: https://archdruidmirror.blogspot.com/2017/06/toward-green-future-part-two-age-of.html (elérés 2025. április 19-én) ↩︎
2. Ezeket az elnevezéseket Hésziodosztól, illetve az ősi indiai vallás időképéből loptam. Bár a két említett forrás számos közös pontot tartalmaz, és az itteni értelmezés sem teljesen független az ő mondanivalójuktól, e szavaknak én összességében mégis más jelentést szánok. ↩︎