A nagy történelmi kultúrák morfológiai modelljében a kultúrák létrejöttét három szakaszra lehet felbontani. Eljött az idő, hogy bővebben tárgyaljam ezek közül az első szakaszt, amelyet aranykornak neveztem. De miért éppen aranykor? Az arany jelkép, amely az élő természetet idézi föl előttünk: a fénylő szőke hajfürtöket, a szélben hullámzó búzamezőt és a napfelkelte ragyogását. Ha hihetünk Giambattista Viconak, akkor ez a fém végső soron azért vált a gazdagság és pompa jelképévé, mert színe és csillogása a magtárakban őrzött gabonára – a vagyon egyik legősibb formájára – emlékeztet.

A köznyelvben gyakran úgy szerepel az aranykor kifejezés, mint egy letűnt, „jó” korszak, amelyet a távolból kedvel és visszasír valaki.¹ Jelen esetben viszont nem erről van szó. Egy többé-kevésbé konkrét tulajdonságokkal rendelkező korszakra hivatkozom ezzel a kifejezéssel, függetlenül attól, hogy ezek a tulajdonságok ma itt nekem és nekünk tetszenek-e vagy sem.

Egy nehéz gyermekkor

Az említett konkrét tulajdonságok közül talán a legfontosabbat éppen Giambattista Vico munkássága kapcsán már meghatároztuk: az aranykor a figuratív gondolkodás korszaka. Az emberi elmét minden pillanatban elárasztó érzéki élményekből ekkor kezdődik meg egy alapjaiban új világkép kialakítása. Kezdetben a kisgyerekek is így tapasztalják meg a világot. A korábban sohasem látott és tökéletesen ismeretlen fény- és hangjelenségekből, szagokból, ízekből és a megtapogatott dolgok jellemzőiből szépen lassan összeáll az anya és apa személye, a testvérek, az étel, a takaró, a víz, a nappal, az éjszaka, és minden egyéb. A folyamat jó részben nem is tudatos. Az elménk örökölt és soha meg nem értett rétegeiből tör elő, irányítani és ellenőrizni sem tudjuk teljes mértékben.

A gyermeki gondolkodás figuratív fejlődése során a szóban forgó kis ember rengeteg támogatást kap a szüleitől, a családjától, illetve a szélesebb közösségétől. A legtöbb hétköznapi kérdésre ők kész válaszokat tudnak adni, és emellett – ami talán még fontosabb – igyekeznek megóvni a gyerekeket minden olyan tapasztalattól, ami a formálódó világukat fölöslegesen fölforgatná. A kultúrák esetében viszont más a helyzet: a külső támogatás helyett gyakran kívülről érkező elnyomással találkozhatunk. Kész válaszok ez esetben is gyakran léteznek (az idősebb szomszédos kultúra nem fukarkodik velük), hiányzik azonban az építő, segítő szándék. Olyannyira hiányzik, hogy bizonyos esetekben éppen az ellenkezőjével találkozhatunk. A szomszédos, fejlett, városi civilizáció puszta anyagi érdekből hajlamos hamis és káros propagandát terjeszteni a születőben lévő új kultúra tudatlan társadalmában. A kezdeti nagy válság lényegét valójában itt kell keresnünk. A háborúk, migrációs hullámok és forradalmak csupán tünetei a fejekben uralkodó káosznak. A hiábavaló kínlódás közben azonban – először nagyon halványan, később egyre élénkebben – felcsillan valami, ami biztos és igaz.

A mai vaskori nyelvünkön ezt a jelenséget pontosan visszaadni csaknem lehetetlen. A szavak cserben hagynak bennünket. Ma számunkra a biztos és igaz dolgok azok, amelyeket az érzékeinkkel, illetve az azokat segítő műszereinkkel igazolni tudunk, amellett, hogy az eszünkkel még nem cáfoltunk meg. Mivel pedig az eszünkkel már az érzékeink hűségét teljes egészében kétségbe vontuk, szigorúan véve a logika szabályai alapján igaz és biztos kijelentés nem is létezhet. Az egyetlen elképzelhető megoldás az ésszerű gondolkodás felfüggesztése. A logikus kételkedést be kell kényszeríteni egy sötét és elhagyott kamrába valahol a lelkünk mélyén, és lakattal rázárni az ajtót. Sőt, folyamatos őrséget kell mellé állítani, nehogy kiszivárogjon akár a kulcslyukon keresztül.

Az aranykorban a világba vetett hit – mert természetesen erről van itt szó – teljesen másképp jelenik meg, mégpedig azért, mert a nagy válságot átélő, a peremvidéken szenvedő közösségek túl gyengék ahhoz, hogy a pusztító kételyt megfékezzék. A hiábavalóság tudata kitör a cellájából, letépi a láncait, és elvágja az őrök torkát. Az uralma azonban nem tart örökké, mert végső soron önmagát is kétségbe vonja. A kiteljesedett katasztrófa elsöpri a fejlett logikai gondolkodásra való képességet. Könyörtelenül megtépázza, meggyengíti vagy kiirtja az összes jelen lévő embercsoportot, ami erre a gondolkodásra képes. Az ezután megmaradó elszegényedett, széttöredezett, tanulatlan és szervezetlen társadalmak adják a táptalaját az új magaskultúra kifejlődésének. A viszontagságok közepette a túlélők felhagynak az igazság keresésével, az okoskodással, és a lehető legegyszerűbb életmódhoz vonulnak vissza. Ez a lét-, illetve elmeállapot túl van a barbárságon. Inkább már állati jelleget ölt, ahogy a kisgyermekek is gyakran kíváncsi és zabolátlan állatkákra hasonlítanak. Ekkor és csak ekkor válik lehetségessé, hogy az eljövendő nagy kultúra mémjét – vagy a spengleri elnevezéssel: az ősszimbólumát – ez az ősnép megtalálja és befogadja.

Az újszülött hit

Az aranykor a hit kora, méghozzá a világra rácsodálkozó, lehengerlő erejű, és egyszersmind csaknem teljesen tudatlan és vak hité. Csak sejteni lehet, részletesen megismerni nem. Ekkor még nem. Nincsenek kézzelfogható bizonyítékok, nincsenek cáfolhatatlan nyomok, csupán az öntudatlan és akaratlan, és éppen ezért közvetlenül valós élmény. Mint a mesebeli erdőkben élő unikornis, amelyet a szemünk sarkából megláthatunk, de ha odafordítjuk a fejünket, akkor eltűnik. Felfedezhetjük a nyomát, de ha leguggolunk hozzá, akkor elfújja azt egy szellő. Megérezhetjük az illatát, de egy pillanat alatt semmivé foszlik, amint felfigyelünk rá. Ezt a csodálatos, egyszarvú lófajtát a legendák szerint egyetlen módon lehet csapdába csalni: a vadászok egy szűz leányt ültetnek az útjába, mert az állat nem tud ellenállni az ártatlanságnak. A szűz mellett meg fog állni, és a kezei között meg fog nyugodni. Szintén a legendák mondják, hogy az unikornis mágikus szarvából őrölt por minden betegséget meggyógyít, és a mérgezett vizet újra ihatóvá teszi.

E legendák felidézésével talán közelebb tudunk kerülni ahhoz, hogy az aranykor embere hogyan látja a világot. Bármelyikünk elképzelheti, milyen is lenne egy mesében élni, és az erdőket járni az utolérhetetlen, de mégis biztosan jelenlévő, és mindennél értékesebb egyszarvú nyomában. Ugyanakkor ez a mondavilág megragadja azt is, milyen nehézségekkel jár a kultúrák aranykorának értelmezése és elemzése. Az ekkor élt emberek hiányos és zavaros emlékeket hagynak maguk után, amelyek legtöbbször brutális és vad körülményekről tanúskodnak. Ha azonban a vallási iratok, hősi eposzok és ősi templomok hatásának átengedjük magunkat, mégis megsejthetünk valamit abból, hogy mi volt ebben a szörnyű világban a vigasz. A legsötétebb, félelmetes erdőben kiásott ezeréves fekete csontokban is megmarad az unikornis varázsa.²

Az aranykor figurációjának elsődleges mintája pontosan az lesz, ami a társas életmódot folytató főemlősöktől leginkább várható: az emberek megszemélyesítik a jelenségeket, amelyeket maguk körül észlelnek. Az ismeretlen világba bámuló ember úgy érzi, hogy az ismeretlen világ visszanéz rá, és hogy úgy viszonyulhat ehhez a világhoz, mint a társaihoz, akiket többé-kevésbé már ismer. Istenek, démonok, nimfák, koboldok, manók, és további varázslatos lények veszik körül, mint a valóság elidegeníthetetlen részei és alakítói. Az élő és cselekvő világ elképzelését és a róla alkotott hétköznapi tudást ez a korszak érzelemmel átitatott történetekbe foglalja, amelyekből összeállítható egy gazdag vallási mitológia.

A mai hétköznapokban talán akkor kerülünk a legközelebb e lelkiállapothoz, amikor egy szépen csengő verset akarunk értelmezni és elemezni. Noha az iskolai irodalomórákat nem mindenki kedveli, a legtöbben időről időre találkozunk olyan költeményekkel vagy dalszövegekkel, amelyek megnyerik a tetszésünket, magával ragadják a képzeletünket. A nyelvvel való játék, a rímek és ritmusok kedvesek és szórakoztatóak, a díszes formába írt szöveg jelentése azonban – részben talán épp a formai korlátok miatt is – gyakran nem magától értetődő. Ennél is nehezebb felfogni azt, hogy voltaképpen mi is tetszik nekünk a szóban forgó versben.

A verselemzés mindig ingoványos talajon áll. Könnyű belecsúszni annak a fejtegetésébe, hogy a szerző vajon mit gondolt, amikor egyik vagy másik sort leírta. A régi anekdota szerint Arany János meghallott egy ilyen értekezést valamelyik művéről, és röviden csak annyit mondott: „gondolta a fene”. Meggyőződésem, hogy e felhorkanás nem a konkrét vers konkrét félreértése ellen szól, hanem a költészet mibenlétének meggyalázása ellen. A költői alkotás ugyanis csak kisebb részben teremtő cselekvés. A verset nem a szerző alkotja a semmiből, ő csak formát ad neki, miután valahonnan valahogyan befogadta a mű alapját adó jelentést. E befogadást nevezzük ihletnek. Érzékeny belső antennájukkal a költők hozzáférnek egy rejtélyes jelhez, amit senki más nem vesz észre. Innen fakad az ő büszkeségük, és emiatt táncolnak gyakran a nevetségesség vagy az őrület határán. Arany János nem azért tiltakozott, mert ő a konkrét esetben éppen másra gondolt, és az adott sorral más volt a célja, hanem azért, mert a szóban forgó elemzéssel a művészetét puszta iparkodássá, propagandává alacsonyították le. Ha érdekből közölni akarunk valamit, és azt hatásos formába öntjük, az propaganda. Ha az ihletünket követjük, az viszont költészet még díszes formák nélkül is.³

Másképp fogalmazva: a verselemzés során rá kell éreznünk az ihletre, amin a költemény alapszik. És ugyanígy: az aranykor vizsgálata során rá kell hangolódnunk arra az ihletre, ami a korabeli embertársaink által létrehozott figuratív képek hátterében áll. Ezt a törekvést foglalta össze Oswald Spengler az ősszimbólum fogalmában. A hit korában mindenki költő, és egy kicsit nekünk is azzá kell válnunk, ha érteni akarjuk őket. Ezzel a hozzáállással kicsi az esélye, hogy bármi fontosat félreértenénk, az aranykori költők üzenete ugyanis nincs még tételesen kidolgozva. Nincs kész megoldás, és ezért – ha a nyelvi különbségeket hellyel-közzel áthidaljuk – a megoldást eltéveszteni is igen nehéz, csakúgy, mint bármelyik verselemzés esetében.

Ebben a korszakban az újonnan született kultúra képekbe, illetve jelképekbe formálja az érzéki tapasztalatait, aemlyek megragadják a szerzők és hallgatóságuk képzeletét, érzelmeket váltanak ki, és tettre serkentenek. Összefoglaló, szintetizáló jellegűek, méghozzá olyan mértékig, hogy az eredeti élmények fel is oldódnak bennük. Az okok és okozatok kapcsolódását kevéssé veszik tekintetbe, és hajlamosak egymás mellé tenni logikailag ellentmondásos jelenségeket is, ha azok szimbolikus rokonságban állnak. Jézus Krisztus azt mondta a jövendőbeli apostolainak, hogy „emberek halászává teszlek benneteket”, a világ ugyanis olyan homályosnak, sötétnek és veszélyesnek tűnt számukra, mint a tenger mélye. Az itt hánykolódó emberek megmentése kétségtelenül hasonló feladat, mint a halak kifogása a tengerből. Miért nem kezdte el firtatni senki, hogy a halak ilyenkor egyébként elpusztulnak, és a halászok eladják vagy megeszik őket? Azért, mert ez nem tartozik a veszélyes és kiszámíthatatlan víz jelképéhez. És egyébként is, a költői képek rosszhiszemű szétmarcangolása pontosan az a tevékenység, amit az ihlet nélküli ember űz.

1. A történeti elnevezésekben is előfordul hasonló nosztalgikus értelmezés, például a közel-keleti régióban a Kr. u. 800-tól kezdődő évszázadokra az „iszlám aranykora” néven is szokás hivatkozni. Az itteni modellben ez egyértelműen a keresztúti kultúra vaskorára esik. ↩︎
2. Az unikornis jelképét John Michael Greer egyik blogbejegyzése nyomán kapcsolom össze az aranykorral: https://www.ecosophia.net/blogs-and-essays/the-well-of-galabes/the-unicorn-the-phoenix-and-the-dragon/ (hozzáférés: 2025. 05. 30.) ↩︎
3. Akár kedveljük a modern költők formai megkötés nélküli szabadverseit, akár nem, ezt a megállapítást nagyon jól szemléltetik. ↩︎