A kulturális morfológia elmélete elsősorban Oswald Spengler német gondolkodótól származik. Bár hasonló történelmi modellekkel mások is foglalkoztak, a biológiai elméletekkel való rokonság felismerése – és így a kulturális morfológia neve is – Spengler érdeme. Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatjuk, hogy Spengler „A Nyugat alkonya” című fő műve egy organikus modell illesztését végzi el az egyetemes emberi történelemre vonatkozóan. Spengler számára az alapjelenségeket, tehát a párhuzamos narratívákat az emberiség nagy kultúrái és civilizációi jelentik, és a régmúlt eseményeiben felfedezett szabályszerűségek alapján az előrejelzést is megkísérelte.

A nagy kultúrák

A Spengler által vizsgált nyolc nagy kultúra elhelyezkedését a világtérképen a következő első ábra mutatja be. Amerikában a mexikói, Afrikában az egyiptomi, Eurázsiában pedig a nyugati, antik, arab, sumer, indiai és kínai történelem jelentette azt az adathalmazt, amelyhez Spengler a modelljét igazította. E kultúrák központi területe természetesen nem volt szabályos kör alakú, a térkép jelölései csupán durva közelítést jelentenek. Az azonban így is megállapítható, hogy a lakható földfelszín jelentős részével Spengler alig vagy egyáltalán nem foglalkozott. Hogy mást ne mondjunk, a Föld teljes déli féltekéje kiesett a számításból.

Az ilyen jellegű hiányosságok tovább szaporodnak, ha tekintetbe vesszük, hogy Spengler az egyes kultúrákat csupán egy-egy adott időtartamra vonatkozóan tekintette vizsgálatra érdemesnek. Ezek a történetek tehát elkezdődnek és be is fejeződnek. Az egyes élettartamokról a második ábra ad egy összefoglalást, ami ismét csak közelítő jellegű a kezdő- és végidőpontok bizonytalansága miatt. Eszerint tehát Egyiptom körülbelül Kr. e. 1600-ig része a modellnek, utána azonban nem. Ennek a történeti szálnak – a Nílus menti magaskultúrának – akkoriban visszavonhatatlanul vége szakadt, és a mai Egyiptomról legfeljebb más kultúrák hatása alapján lehet bármilyen előrejelzést tenni. Ehhez hasonlóan például a Rajna völgye nagyjából a Kr.u. 9-10. századig szintén kívül esik a modell érvényességén, mert ekkor kezdődik az itt őshonos Nyugat igazi fejlődése.

Modellezési elvek

Bár a bevezetésben azt írtam, hogy Spengler egy organikus modell illesztését végezte el, ez tényleg csak „némi egyszerűsítéssel” igaz. „A Nyugat alkonya” stílusát és felépítését tekintve is leginkább költői szövegnek tekinthető. Spengler rengeteg történeti jelenség és művészeti alkotás mögött összefüggő jelentést feltételezett, ami helyenként az álomfejtéshez hasonló, ezoterikus hatást kelt. A morfológiai fogalmak – mint az analógia és homológia – fontos szerepet kapnak, de nem születik belőlük a biológiai evolúcióhoz hasonló átfogó elmélet.¹ Organikus modell helyett így talán helyesebb organikus elemeket tartalmazó modellről beszélni.

Spengler nem úgy írt a nagy emberi kultúrákról mint az állatfajoknak megfeleltethető jelenségekről. Ehelyett kimondottan úgy tekintett ezekre a földművelő és városépítő társadalmakra, mint egyedi élőlényekre. Ezek a lények az ő szemében a földfelszín különböző helyeihez vannak kötve, de azonos fajhoz tartoznak, és ennek megfelelően hasonló életszakaszokon mennek keresztül. Az e weboldalon tárgyalt kulturális keletkezés Spengler számára a kultúra egész életét jelentette a születéstől a halálig. Halálnak érzékelte, hogy egy kultúra fejlődése megáll, és a formája véglegessé válik.

A térbeli és időbeli korlátok legnagyobb részét Spengler egyáltalán nem tekintette hiányosságnak, mivel úgy gondolta, hogy a valódi történelem kizárólag a nagy kultúrák életpályája során bekövetkező történésekből áll össze. A nagy kultúrák életrajzába nem illeszkedő eseményeket tisztán biológiai jelenségeknek tekintette, amelyek akár hangyákkal is megeshettek volna. Valójában azonban a nyolc felsorolt kultúra sem egyforma súllyal szerepel „A Nyugat alkonyá”-ban. A Nyugat és az antik világ részletes párhuzama mellett csak az arab-bizánci történelem kap komolyabb elemzést, míg a többiek jóval kisebb terjedelemben vagy csak egy-egy kiemelt szempontból kerülnek szóba. Sőt, ezen a nyolcon kívül bőven lehetne említeni további jelentkezőket, amelyek valószínűleg azért maradtak ki a listából, mert Spengler nem tudott róluk, vagy nem tudott róluk eleget. Az mű megalkotása idején, az 1910-es évek Európájában például nem volt még ismert, hogy az Indus völgyének egyes romvárosai – például Harappa vagy Mohendzsodáro – az egyiptomi és sumer városok kortársai, és hogy egy egész elfeledett civilizáció színhelyei voltak. De feltehetően a hiányos ismereteknek köszönhetően maradt el a Dél-Amerikában, az Andok lejtőin egykor létező inka civilizáció tárgyalása is.

A helyzet azonban az, hogy egyes esetek kihagyása az illesztésből nem feltétlenül cáfolja egy modell jóságát és hasznosságát. Kettő-három példa már elégséges, hogy egy mintát kiolvassunk, nyolc pedig még egyenetlen ismeretek esetén is bőven megfelelő lehet, hogy fogalmat kapjunk a minta érvényességi köréről. Ha a nyolcon kívül találunk további eseteket, az önmagában nem cáfol meg semmit. Sőt, az ilyen példák megtalálása nagyszerű hír is lehet, mert használhatjuk őket a modell tesztelésére. Habár az Indus-völgyi civilizáció története több ezer évvel ezelőtt lezajlott, ez a történet ebben a tekintetben újdonságnak számít. Ha sikerülne elég részletesen megismernünk, akkor ez a történet megmutathatná, hogy a spengleri modell alapján felállított elvárásaink – a múltra vonatkozó „előrejelzéseink” – mennyire jogosak. Így nem kellene feltétlenül kivárnunk, hogy a jövőre vonatkozó előrejelzések eldöntsék a kérdést.

Kritikák

Oswald Spenglernek bőven akadtak ellenfelei és kritikusai az elmúlt évtizedekben, de ők igen ritkán tekintettek úgy Spengler munkájára, mint egy modell kidolgozására, amelyet más modellekkel való összevetésben érdemes vizsgálni. Ehelyett általában inkább jelentéktelen részletek kipécézésével vagy az egész gondolatvilág szenvedélyes elutasításával foglaltak állást.

Az ellenfelek és kritikusok viselkedését részben magyarázza az a mód, ahogyan Spengler előadta a mondanivalóját. Futólag például már érintettük, hogy magához ragadta a döntés jogát, mi tartozik a történelemhez, és mi nem, de ez csupán gyönge ízelítő „A Nyugat alkonya” stílusából. Azt is érdemes felidézni, hogy a saját munkásságát nemes egyszerűséggel a kopernikuszi forradalomhoz hasonlította. Kopernikusz kivette a világegyetem középpontjából a Földet, és odahelyezte a bolygók sorába, Spengler pedig kivette a történelem középpontjából a Nyugatot, és elhelyezte a nagy kultúrák közé. Nem tűnik érdemtelennek a párhuzam, de az is biztos, hogy aki ilyesmit kijelent önmagáról, azt a szerénység vádja aligha érheti.

Némi arrogancia természetesen megbocsátható, sőt, talán nélkülözhetetlen is egy ilyen léptékű mű megalkotásához. Ha csupán néhány hangzatos vagy túlzó kijelentésről lenne szó, az aligha csorbítaná Spengler könyvének hatását. Sajnos azonban ez nem minden.

Az egyik fájdalmas pont, ami szüntelenül betolakodik a látóterünkbe, nem más, mint a szerző politikai nézeteinek átszűrődése. Annak ellenére, hogy nem tér ki közvetlenül az aktuálpolitikára, jó néhány helyen erősen átüt például a hangsúlyos német nemzeti érzés, és a nagy nemzeti jövőhöz fűzött reménykedés. „A Nyugat alkonya” a németek által elveszített első világháború után jelent meg, és ebben a válságos lelkiállapotban olyan húrokat pengetett, ami robbanásszerű sikerhez, tömeges eladásokhoz és Spengler személyes népszerűségének és befolyásának a növekedéséhez vezetett. Míg korábban egy zárkózott, magányos, mogorva tanárember életét élte, ezután egy ideig kinyíltak előtte a társadalmi és kulturális elit kapui. Ami azonban arra a néhány évre nézve áldás volt, évtizedek alatt átoknak bizonyult. A Spengler nevével is fémjelzett közép-európai „konzervatív forradalom” emlékét beárnyékolja, hogy az általa ostorozott, bukdácsoló weimari köztársaságot a nemzetiszocialisták totális elnyomása és háborúja követte. Noha Spenglert nem érheti közvetlenül sem a nácizmus, sem az antiszemitizmus vádja, politikai szerepvállalása mégis igen megosztó alakká teszi őt, ez pedig meglátszik azon is, hogyan kezeli az utókor.

Egy másik – talán még az elsőnél is nagyobb – tehertétel már a könyv címében is megmutatkozik: „A Nyugat alkonya”. Aki egy sort sem olvasott belőle, a cím alapján az is gyakran ítéletet mond, sőt, talán az mond ítéletet a leggyorsabban és a legkönnyebben. A cím alapján rengetegen a pillanatnyi politikai kérdésekre gondoltak és gondolnak ma is, ami ebben az esetben félreértés. Ezt pontosan tudhatjuk már csak azért is, mert Spengler maga is megfogalmazta, hogy „A Nyugat beteljesedése” címmel – amellett hogy a mondanivalójának éppúgy megfelel – rengeteg ilyen félreértést elkerülhetett volna.²

Ahogy a második ábra idővonalai mutatják, a spengleri modell szerint a nyugati kultúra bizony már az utolsó életszakaszában járt a könyv megjelenése idején is. Azóta pedig eltelt még egy évszázad. Ugyanakkor pontosan ugyanezek az idővonalak felfedik azt is, hogy az elkerülhetetlen vég több nemzedék alatt fokozatosan következik be. Senki sem számíthat rá, hogy egyik pillanatról a másikra elpusztul a Nyugat. A sors rosszízű vicce, hogy a hidegháború alatt létező nyugati tömb és annak folytatásaként a mai európai-atlanti közösség is szeret Nyugatként hivatkozni magára. Ezek a politikai szereplők és intézmények Spengler halála után évtizedekkel kerültek a színre, és bár jó néhány tulajdonságukat sikerült megjövendölnie, ezt a névbeli összecsengést nem sejthette előre. Amikor ő Nyugatról beszél, akkor nem erről az aktuálpolitikában ismert Nyugatról szól, hanem egy ennél sokkal nagyobb és hosszabb életű dologról. Igen, az Európai Unió és a NATO fontos elemeivé váltak a nyugati civilizációnak, de egyáltalán nem rajtuk áll vagy bukik annak a sorsa, hiszen átélte már számos államközi együttműködés, békerendszer és katonai szövetség felemelkedését és bukását is.

Az e weboldalon tárgyalt kultúrmorfológiai modell hanyatlás helyett beteljesedésről beszél a mai Nyugat kapcsán, melynek a végeredménye a halál helyett kulturális stabilitás lesz. Ezzel tekintetbe vesszük Spengler intését, de nem csupán erről van szó: a biológiai evolúció párhuzama is ezt az értelmezést kívánja meg.

1. Spengler idejében a biológiai evolúcióról alkotott tudás jóval kezdetlegesebb volt, mint ma, így természetesen az ő lehetőségei is korlátozottak voltak e tekintetben. A német Goethétől származó morfológiai megfigyeléseket megkerülhetetlenül fontosnak tartotta, míg az angol Darwin evolúciós elképzelését kifejezetten elutasította. E két elmélet akkoriban még nem állt össze egy közös egésszé. ↩︎
2. Minden bizonnyal leginkább a költői hatás számított a cím kiválasztásánál. A magyar változat a lehetőségekhez képest hű, de a lefordíthatatlan, eredeti német metafora („Der Untergang des Abendlandes”) jóval érzékletesebb. ↩︎